Bezárás
Interjú

„Nem abszolutizálnám a műfajt” – a Válasz Online és a részvételi újságírás

Ha valaki kevés pénzből akar relatíve nagy hatású „buborékot” fújni, arra ez jó technika, mondja Bódis András, a másfél éve startupként működő Válasz Online egyik alapító-újságírója a részvételi/közösségi újságírásról. Miután 2018 nyarán a kormányzati média terjeszkedésének köszönhetően megszűnt a Heti Válasz, annak öt volt munkatársa önerőből és közösségi támogatásból elindította a Válasz Online-t, amelynek a fenntartása most is javarészt előfizetőinek és támogatóinak hozzájárulásán alapul. Miután a crowdfunding elkerülhetetlen eszköze a jelen és közeljövő független újságírásának, az ő tanulópénzük a hírmédia többi szereplőjének is tanulságos lehet.

 Barta Judit, a részvételi újságírás kutatójának az interjúja, vendégblog

B.J. A magyar hírmédiában nem jellemző, hogy újságírók közéleti klubesteket szerveznének az olvasóiknak. Ti viszont belefogtatok egy ilyenbe, ahol politikai beállítódás szerint viszonylag széles palettáról válogatjátok a vendégeiteket. Járt nálatok Stumpf István, Tarlós István, Karácsony Gergely és Nyáry Krisztián is. Honnan jött az ötlet és mik a tapasztalatok?

B.A. Kicsit korábbról kezdeném. Amikor megszűnt alólunk a Heti Válasz, és mi – Borbás Barna, Élő Anita, Stumpf András, Vörös Szabolcs és én – eldöntöttük, hogy saját lapot alapítunk, ahova azóta rajtunk kívül Ablonczy Bálint, Sztankóczy András és Laky Zoltán is rendszeresen ír, egyvalamiben voltam biztos. Nem akarom széttárni a karomat az olvasók előtt, hogy segítsenek a szerencsétlen, utcára került újságírókon. Egyértelmű volt, hogy valamilyen dealt kínálunk a várt segítségért cserébe. Rögtön az elején különféle „előfizetői” csomagokat kínáltunk. A bronz, ezüst és aranyfokozatú támogatók más-más extra juttatást kapnak az alaptartalomszolgáltatatáson felül. Minden előfizetőnek napi tartalomajánló hírlevelet, saját szerkesztésű „újságot” küldünk. Az ezüst- (havi 2900 Ft) és az aranyfokozatú (havi 5000 Ft) előfizetők ezen kívül meghívót kapnak az általad említett havi zártkörű klubestekre is. Ez a klubest is elég organikusan alakult ki. Személyes ismeretségek folytán a Fonó zeneházzal összefogtunk – ők adták nekünk a termet, mi adtuk nekik a bannereket. Számunkra is meglepő volt, hogy milyen sokan jönnek el ezekre a klubestekre. Az utolsón már közel 300-an voltak. Ha mindez ingyen lett volna, talán feleannyian jönnek el. Azzal, hogy előfizetnek, kialakul az emberekben egyfajta kötődés – illetve mi is erősen kötődünk a táborunkhoz, és ezt ők is érzik, ráadásul jól érzik. Ilyen helyzetben persze nem tehetjük meg, hogy nem maradunk ott a klubestek végén még 3 órát beszélgetni az előfizetőinkkel. Gyakorlatilag személyesen ismerjük már őket, hiába vannak nagyon sokan. Mivel a klubestek közönsége visszajáró előfizetőkből áll, már elég jól tudom, hogy ebben a több száz fős, amúgy elég heterogén közösségben ki mivel foglalkozik és szinte mindenkit névről ismerek.

(Bódis András)

B.J. Az, hogy van körülöttetek egy ilyen élő, aktív közösség, milyen hatással van az újságírói munkafolyamatra? Mennyire vonjátok be őket a tényleges újságírásba?

B.A. Mi ugyanolyan újságírók vagyunk, mint korábban, ugyanolyan szerkesztőségi elvek alapján dolgozunk. Korábban is igyekeztünk kapcsolatot tartani az olvasóinkkal, és nem is az volt a Válasz Online létrehozásának az oka, hogy mi közösségi, részvételi újságírást akartunk művelni. Én ezzel ugyanúgy vagyok, mint az adatújságírással, a megoldásközpontú újságírással, meg a többi divatos gyakorlattal. Ezeket mind eszköznek tartom, nem célnak. Amikor elindultunk, az anyagi lehetőségeink épp ebbe az irányba löktek minket. De tény, hogy a napi munkában is tudnak segíteni. Sokszor írnak az előfizetők, hogy olvastak egy érdekes cikket, anyagot, amit szívesen lefordítanának nekünk. Vagy mondok egy konkrét példát a közelmúltból, ami kifejezetten közösségi újságírásnak volt nevezhető.  Egy ideig a koronavírus fertőzöttjeiről területi bontásban itthon még nem készültek adatok. Megkértük az olvasóinkat, hogy ha a lakóhelyük környékén hallanak megerősített esetekről, mert a helyi patikus kiírta, vagy a polgármester bejelentette, akkor küldjék be nekünk. Nagyjából két hétig zajlott ez az információgyűjtés, és száznál is több olvasónk küldött adatot, volt, aki egyszer, volt, aki hatszor. 90 százalékuk az előfizetőnk volt. Vagy eszembe jut egy másik példa is. Egy koronavírussal megfertőződött kutató olvasónk a kórházból írt nekünk egy naplószerűséget. Ezt félmilliónál is többen olvasták, és havonta van egy-egy ilyen kiugrásunk. Öt-tízszer annyi embert érünk el, mint a Heti Válasszal annó. Tehát azt mondhatom, hogy egy év alatt sikerült felépítenünk egy valós közösséget. Sok ember érzi úgy, hogy a közélet kivonult az életéből. Lányi András mondta egyszer, hogy ez a klub a  békés egyet nem értés fóruma. Az emberek élvezik, hogy vitázhatnak, de nem céljuk, hogy mindenképpen meggyőzzék egymást a vélt igazukról. Ja, és azért tud ez az egész ilyen jól működni, mert elég pontosan tudtuk belőni a célközönségünket.

B.J. Hogyan jellemeznéd a célközönségeteket? És hogyan lőttétek be?

B.A.: Nekünk a célcsoport valamennyire adott volt. Egyrészt a Heti Válasz volt olvasói köre, illetve azt érzékeltük, hogy van egy olyan közélet iránt érdeklődő, médium nélkül maradt embertömeg, főleg a konzervatív oldalon, amely nem vevő a kormánypropagandára, de értékrendileg ide kötődik. Nem pártszerű médiumra gondolok, hanem olyanra, ahova olyan emberek írnak, mint ők. Tehát feltételeztük, hogy létezik egy ilyen piaci rés. Miután nem jött az amerikai nagybácsi, hogy leszünk szívesek 274 millió forintból csinálni egy médiumot, hanem ott voltunk 627 ezer forinttal, amit bedobtunk saját magunk, ettől kezdve ebbe az irányba kellett mennünk. Nem egy gigantikus küldetéstudat vezérelt minket, hogy mi most bevonjuk a világegyetemet az újságírásba, hanem a finanszírozási modellből ez következett. Nem abszolutizálnám a műfajt, de nagyon élvezzük, hogy ez lett belőle és néha egészen abszurdba menően közösségien működik. Például tavaly nyáron, viszonylag spontán módon Balatonon szerveztünk egy klubestet, hogy ne maradjon ki egyetlen alkalom sem. Meglepő módon közel százan eljöttek, és aztán többen felajánlották, hogy aludjunk meg náluk. Utólag jöttünk rá, hogy annál nagyobb élmény nincs is egy újságíró számára, mint hogy a referenciaközege nem egy nagytulajdonos, nem is egy hirdető, hanem kizárólag a saját olvasói, előfizetői. Mi csak rájuk figyelünk. Minden előfizetőért, vagy támogatóért, aki lemondja az előfizetést, sírok, nyilván idézőjelben, és minden újnak örülök. Egyébként mindent mi magunk csinálunk. Nincs pénzügyi divízió, én csinálom az ügyvezetést meg a pénzügyeket, az egyik kollégám a teljes műszaki-informatikai hátteret, a harmadik a fotókért felelős, a negyediké az egyéb adminisztráció, az ötödiké a szerkesztés. Kézműves a dolog, viszont a miénk. Ezért is kellenek az olvasók, hogy állandóan legyen visszacsatolás. Ha valami nincs százszázalékosan alátámasztva, akkor jönnek az olvasói levelek.

B.J. Azt mondod, hogy a háttérmunkát is ti csináljátok. Mit tudsz még elmesélni a szerkesztőségi folyamatról és az üzleti stratégiáról?

B.A. Nálunk például nincs főszerkesztő. Rendkívül rugalmas, gerillaszerű az egész folyamat; ez egy startup, amellyel megmutattuk, hogy nagy kezdőtőke nélkül, a saját hajunknál fogva is ki lehet húzni magunkat a bajból – esetünkben a Heti Válasz bezárásának sokkjából. Ez az online lap a sajátunk, ezért még jobban kell vigyáznunk a brandre. Ha egy néhány ezer fős körben van hitelességi faktorod, akkor már sok mindent el tudsz adni. Állami hirdetések, mint tudjuk, nincsenek a független újságokban, az online hirdetési piacot pedig elég nagy arányban lefölözi a Facebook és a Google. 2019-ben egyébként, számomra is meglepő módon, a bevételeink 15-20%-a mégis hirdetőktől jött, mert van egy olyan kultúrához közeli hirdetői szegmens, amelyik épp a mienkhez hasonló felületet keres. Egy-egy PR-cikk tehát idetalál a borkereskedésektől, éttermektől. Az előfizetőink nagyjából 10%-át adják a külföldön élő magyarok.

B.J. Úgy fogalmaztál, hogy a célközönségetek kicsit olyan emberekből áll, mint ti, tehát akik hasonló világnézettel rendelkeznek, illetve, hogy alapvetően az ő igényeiket akarjátok kielégíteni. Mennyire tudtok így szakmailag hitelesek maradni? Mennyire lesz ez így egy buborék?

B.A. Buborék az egész, és épp a már tárgyalt finanszírozási modell miatt. Ha kevés pénzből akarsz relatíve nagy hatású buborékot fújni, arra ez jó technika. Fújjuk a buborékot, és az a cél, hogy minél nagyobb legyen. Illetve a kérdés az, hogy mennyire hiteles a te buborékod, és mások bele akarnak-e látni kívülről. Ugyanakkor az is biztos, hogy ennek a fajta közösségi újságírásnak megvan a maga felső küszöbe. Maximum 5-10 ezer embert lehet egy ilyen újsággal előfizetőként elérni. Ettől függetlenül azt gondolom, mi az előfizetőink szemében véleményvezérek vagyunk. Számukra ez nem buborék, hanem a valóság, és én csak ezért a körért érzek felelősséget. Mi újságírók vagyunk, akik szeretjük a szakmánkat, nem vágyunk bőrfotelre és céges kocsira, és azt gondolom, hogy mi vagyunk a garancia arra, hogy ne hobbiújságírást műveljünk. A szakmai színvonalnak amúgy elég jó mércéje, hogy más híroldalak mennyire veszik át az anyagainkat. Volt olyan hét, hogy az Index három alakalommal szemlézte a cikkeinket a címoldalon. Ha egy ilyen kicsi szerkesztőség tagjaként a vezető portál címlapján látod magad, elég jó visszajelzés. Olyan is többször előfordult már, hogy a podcastunk a tizedik volt a leghallgatottabb közéleti podcastok között.

B.J.  Mennyire alapult az üzleti, szerkesztőségi modelletek nemzetközi mintákon? Tanulmányoztatok konkrét online orgánumokat, hogy ők hogyan csinálják?

B.A. Az eredeti elgondolás az volt, hogy egy Forbes-szerű havilapot indítunk közéleti, kulturális témákkal, de végül az nem jött össze. Figyeltem a netet és azt láttam, hogy nem csak a rövid, flash hírek mennek, hanem a hosszú, jól megírt anyagok is. Tehát látszott, hogy kvázi rá lehet költöztetni egy hetilapot úgy a netre, hogy nagyjából egy hét alatt fogynak el a cikkeink. Hasonló stílusban írunk, mint a nyomtatott lapban, csak most szélesebb az eszköztár. Nálunk 12-20 000 karakter alatt (ez printben 4-5 oldal lenne) nem jelenik meg cikk, mégis elolvassák.

B.J.  Szóval akkor nem volt konkrét minta?

B.A. A Heti Válasznak annó volt egy elég kezdetleges online felülete, ahol 2-3 hét csúszással jelentettük meg a printben megjelent cikkeket, illetve a Facebookra kitettük őket. Már akkor lehetett látni, hogy a hosszú cikkek, ha jók, elélnek hosszabb ideig. A 444.hu is akkoriban kezdte megjelentetni a long-form, nagyon hosszú cikkeit, illetve azt láttuk, hogy a hosszú, bonyolult anyagok jól működnek az Átlátszónál vagy a Direkt36-nál is.

B.J. Érdekes, hogy ezeket a portálokat említed mintaként. Mennyire érzed úgy, hogy most egy térfélen mozogtok?

B.A. Mindenkit megvert már az élet annyira az újságírásban – és most a saját negyvenes korosztályomról beszélek –, az indexeseket, a 444-eseket, a hvg-éseket, minket és a volt magyar nemzeteseket, hogy egymásban az újságírót látjuk, nem pedig azt, hogy hol tér el a felfogásunk. Mindenkinek, aki valóságos újságírást csinál, már megvolt a maga drámája az elmúlt öt-hat évben. Mindenki érzi, lehet, hogy a következő pillanatban kicsúszik alóla a talaj. Egzisztenciálisan eléggé kiszolgáltatott emberek próbálnak jó ötleteket létrehozni. Az érem jó oldala, hogy így százszor rugalmasabb dolgok születnek. Azért is vagyunk most picit jobb helyzetben, mert nincs mögöttünk nagytulajdonos. Ha lekapcsolnának, átrakjuk a szervert Szlovákiába. Az Orbán–Simicska-összeveszés után lett a Fidesz médiája olyan egynemű, hogy ott már semmi kimozgás nincsen. A Heti Válaszban még a legfideszesebb korszakában sem jelent meg senki eligazítani, hogy mit kell leírni. 2010-ben, amikor nyert a Fidesz, mi teljes lelkinyugalommal írtuk meg, hogy „Sólyom for President”. Ebből hatalmas balhé lett, de a szerkesztőségen belül senki sem gondolta, hogy hibát követtünk volna el. És ez akkor egy fideszesnek elkönyvelt lap volt. 2014–2015-ben, amikor a függetlenségi ethosz kezdett összeomlani, kaptunk egy nagyon erős ajánlatot, hogy legyünk igazán fideszesek, de a szerkesztőség ezt egyhangúlag elutasította. Biztos vagyok benne, hogy lesznek még a mienkhez hasonló médiumok az állami mellett. Az én tapasztalatom az, hogy a nép eltalál az olvasmányhoz. Szóval nem temetném el a sajtószabadságot. Mi az olvasóinkkal együtt felépítettünk valamit, és ez, úgy tűnik, elég jól működik.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom