Megjelent a Médiatanács határozata a társadalom számára kiemelten nagy jelentőséggel bíró eseményekről. A szabályozót minden bizonnyal nemes szándék vezérelte, a célja az volt, hogy a magyar vonatkozású sportesemények minél több nézőhöz eljussanak. Számoljunk azonban azzal, hogy ez sokba fog kerülni nekünk, adófizetőknek. Urbán Ágnes írása.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A Médiatanács január végén elfogadott határozata szerint hatósági eljárást indított a társadalom számára kiemelten nagy jelentőséggel bíró események megállapítása és ezen események közvetítési módjának meghatározása tárgyában. A hír valójában annyit jelent, hogy a Médiatanács törvényi kötelezettségének megfelelve összegyűjtötte azoknak a kiemelt eseményeknek a listáját, összesen tizennégyet, amelyeket a médiatörvény (a médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló 2010. évi CLXXXV. törvény 16-18. §) értelmében a lakosság legalább 80 százalékához eljutó csatornán láthatunk. Elvileg persze olyan csatorna is megvásárolhatja ezeket a jogokat, amelyek nem érnek el ennyi nézőt, ebben az esetben azonban meg kell osztaniuk a közvetítést valamely olyan csatornával, amelyik megfelel a fenti kritériumnak (jelenleg ilyen az MTV, RTL Klub, TV2).

A lista ugyanazokat az eseményeket tartalmazza, amelyek már a Médiatanács augusztusi előkészítő dokumentumában is szerepeltek, tehát a konzultációs folyamat érdemi változást nem hozott, mindössze néhány esetben az élő közvetítést írta elő. A kiemelt események felsorolása és széleskörű hozzáférhetőségének biztosítása önmagában nem különleges megoldás. Európában ismert és elfogadott gyakorlatról van szó, kilenc uniós ország médiaszabályozásában is van hasonló elem.

A listát olvasgatva néhány dolgot érdemes észrevételezni: az egyik, hogy Magyarországon csak sporteseményekről van szó, holott több országban is szerepelnek kulturális/közéleti események a listán (pl. Ausztriában a Bécsi Filharmonikusok Újévi koncertje vagy a Bécsi Operabál, Olaszországban a Sanremoi Zenei Fesztivál, Belgiumban az Erzsébet Királyné Zenei Verseny, vagy az Egyesült Királyságban és Írországban a legalább annyira kulturális, mint sportértékük miatt kiemelt lóversenyek). Ráadásul ahhoz képest, hogy Magyarországon csak sporteseményekről van szó, és az ország ma már nem tölt be igazán jelentős szerepet a nemzetközi sportéletben, különlegesen sok tételt tartalmaz. A magyar összeállítás hosszabb, mint például a német vagy olasz lista, holott nem kérdéses, hogy ez utóbbiak több sportágban szerepelnek sikeresen, mint a magyar sportolók, és az sem állítható, hogy ezekben az országokban a lakosság ne nézné szívesen a sportot.

Összességében a magyar szabályozás nem egyedi, és aligha kelt olyan nemzetközi visszhangot, mint a médiatörvény néhány más rendelkezése. A kiemelt események listájának összeállítása azonban kiválóan alkalmas arra, hogy megértsük a hazai médiaszabályozás filozófiáját. A sportközvetítési jogok kereskedelme alapvetően üzleti logika alapján működik, ennek köszönhető szerte a világon, így Magyarországon is a sportcsatornák növekvő száma, a sportközvetítések bővülő kínálata. A Médiatanács döntése ebbe a folyamatba avatkozik be, a magyar érintettségű sportesemények jelentős részét de facto kiemeli a piacról. Korábbi posztunkban egy konkrét esemény, a férfi kézilabda Európa-bajnokság kapcsán már volt szó arról, hogy hosszabb távon milyen hatásai lehet az ilyesfajta beavatkozásnak. Messze nem biztos, hogy a közjót növeli. Könnyen lehet, hogy az elmúlt években megszokott események tűnnek el magyarországi sporttelevíziós kínálatból: ha egy esemény vagy bajnokság legértékesebb magyar vonatkozású elemeit meg kell osztani egy versenytárssal, a sportcsatornák nem feltétlenül vásárolják meg majd azokat a jogokat, amelyeket az elmúlt években megvettek. Ebben az esetben vagy szegényebb lesz a sporttelevíziós kínálat, vagy ha továbbra is elérhetők lesznek a tartalmak, minden bizonnyal a Magyar Televíziónak kell fizetnie értük, természetesen az adófizetők pénzéből.

Különösen érdekes, hogy a magyar lista mintha némileg más logika alapján készült volna, mint a többi országban. Vannak természetesen közös elemek, és ezek a leginkább elfogadhatóak: a nyári és téli olimpiai játékok vagy a nemzeti labdarúgó válogatott mérkőzései valóban mindenhol nagy jelentőségű események. Ha reális veszély, hogy ezek a társadalom egy része számára elérhetetlen tartalommá válnak, a szabályozó jogosan avatkozhat be. A külföldi listákon a többi esemény jellemzően olyan, ami egy-egy országban valóban nagy jelentőségű, a történelmi hagyományai és sportéletben betöltött szerepe miatt közérdek a lehető legszélesebb körű elérhetősége. Ki kérdőjelezné meg például a Tour de France franciaországi, a wimbledoni teniszbajnokság egyesült királyságbeli, vagy a jégkorong világbajnokság finnországi jelentőségét?

A magyar lista azonban más logika alapján állt össze: itt nemcsak a sportéletben betöltött szerepről van szó, hanem úgy tűnik, hogy a Médiatanács valamiféle sportágfejlesztési programban vesz részt. Nehéz lenne bizonyítani, hogy például a férfi kosárlabda Eurochallenge és a női kosárlabda Euroliga kupaküzdelmei Magyarországon olyan jelentőségűek lennének, hogy szabályozási eszközökkel kellene garantálni az MTV-s közvetítést (ne legyen ugyanis illúziónk, az RTL Klub és a TV2 még véletlenül sem fog közvetíteni alacsony érdeklődésre számot tartó eseményeket, eddig sem tették, ezután sem fogják). Ezek kifejezetten egy szűk kör számára vonzóak, egész egyszerűen semmilyen adat (mérkőzések helyszíni nézőszáma, médiavisszhangja, eddigi közvetítések nézettsége) nem támasztja alá, hogy a kosárlabdaligák mérkőzései a társadalom számára kiemelten nagy jelentőséggel bíró események lennének. Inkább arról van szó, hogy a sportszövetségi menedzsment az így remélt nyilvánosságtól várja az adott sportág eladhatóságának növelését; a szponzorokkal való tárgyaláson nagyobb publicitást tudnak ígérni, mint eddig bármikor.

A magyar sporttól amúgy sem áll távol a paternalisztikus gondolkodásmód, a sportvezetők közül még most is sokan érzik úgy, hogy a nemzetközi versenyképesség megteremtése elsősorban állami feladat. Egészen újszerű azonban, hogy ehhez már maga a Médiatanács is asszisztál. Az a Médiatanács, amelynek az lenne a feladata, hogy a kereslet és kínálat egyensúlyára épülő médiapiac felügyeletét ellássa, és amely szakmai meggyőződésem szerint akkor működhet igazán jól, ha csak a legszükségesebb esetekben avatkozik be a piaci folyamatokba. Az egyik legértékesebb szórakoztatóipari szegmens, a sporttartalmak piacán történő erőteljes fellépés egyértelműen azt mutatja, hogy a Médiatanács másképp gondolja: a hosszútávú hatásokkal nem foglalkozva, az adófizetők pénzét nem kímélve megjelenik mindenhol, ahol csak lehet.

Nem feltétlenül a rossz szándék jele ez, a médiatörvény rendelkezései és a Médiatanács döntései közül messze nem ez okozza a legnagyobb problémát. Éppen csak azt árulja el, hogy a szabályozásban jelenleg többet nyom latba a vélhetően jól kommunikálható és népszerű döntés, mint az, hogy a piac a saját logikája szerint fejlődhessen. Könnyen lehet, hogy a sok sportkedvelő orra alá borsot törő DigiSport megregulázása volt a döntéshozók célja, hiszen valóban több népszerű eseménysorozat került át egy olyan csatornára, amely csak a háztartások aránylag szűk köre számára elérhető. A Médiatanács azonban biztos ami biztos alapon, a magyar érdekeltségű sportközvetítések piacának jelentős részét egyetlen tollvonással kivégezte. Az évi 77 milliárd forintos támogatásból a közvetítést az MTV majd megoldja, és a nézők sem fognak panaszkodni. A többi meg kit érdekel?