Szerkeszteni még a római pápát is kell, cenzúrázni senkit sem szabad. Hibázni emberi dolog, hamisítani ördögi. Szájbarágó az MTVA-nak, Mong Attilától.

Mint már annyiszor, ezúttal is sok-sok minden keveredik az MTVA közleményében, amelyet az Esterházy-ügy kipattanása után adott ki a szervezet. Szezon a fazonnal, meg azzal, amivel a fazon ilyenkor keveredni szokott, de azt úgyis kivágják, nem is mondom. Tegyünk tehát rendet az MTVA háza táján, ha már ők nem!

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Esterházy Péter az Élet és Irodalomban, illetve a lap Facebook-os ajánlójában fedte föl, hogy amolyan karácsonyi meglepetésként őt bizony kicenzúrázták a Kossuth Rádióból, ami vele utoljára 1981-ben történt meg. Az író az ügyben szaktekintély, maradjunk ennyiben. Ha ő úgy érzi, cenzor szállt el fölöttünk a hirtelen csöndben, akkor érdemes alaposabban megvizsgálni a problémát. Megnyilvánult a vitában viszont egy másik szaktekintély, az MTVA is, amely cenzúra ügyben erősen felzárkózóban van, tehát szintén érdemes odafigyelni, mi jön ki időről-időre arctalan közleményt formázó szájukon. Gyors, alig pár órás vizsgálódás után kiadott irományukban a cenzúravádat visszautasították, egyszerűen “hibás műsorszerkesztési döntésnek” minősítették az esetet, a szerkesztőt pedig fegyelmiben részesítették. Mivel Esterházy Péter, az MTVA és mi magunk is állítólag ugyanazt a magyar nyelvet beszéljük, nem árt, ha – legalább a magunk örömére – tisztázzuk a következő fogalmak közötti különbséget: szerkesztés, hibás szerkesztői döntés, öncenzúra, cenzúra.

1. Szerkeszteni szabad, kell és jó.

Történt, hogy a Kossuth Rádió kulturális programok ajánlására kérte föl az írót, aki fegyelmezetten ajánlott is könyveket, kiállításokat és előadásokat. Azt az MTVA is elismerte, hogy a kulturális ajánlatok “megfeleltek a műfaji követelményeknek”, ami valljuk be, egy fejbólintásnyi párt- és állami elismerése a nagy író műfajelméleti munkásságának, de azzal védte meg a szerkesztőt, hogy a felkérés konkrét programok ajánlására szólt. Márpedig az író sok egyéb ajánlat mellett a Nemzetit csak általában emelte ki, mint egy olyan intézményt, amelynek minden előadására érdemes elmenni. Most ne kezdjünk filozófiai vitát arról, hogy mi is a konkrét és mi az elvont egy kulturális programajánlóban, eléggé konkrét-e egy olyan intézmény több meg nem nevezett előadását ajánlani, amelyben minden nap több előadás is lemegy, élő szereplőkkel, hús-vér emberek előtt, akik állítólag fizikai valójukban tapsolnak is, de az MTVA szerint a könyvek, kiállítások mellől a szerkesztő joggal vágta ki a Nemzetire vonatkozó kissé elnagyolt részt. Hibát az MTVA későkádárkori nyelvezetéből leszűrhetően valójában csakis azzal követett el, hogy pont Esterházy szavait vágta ki, lám mekkora botrány kerekedett belőle. (“Tekintettel Esterházy Péter író személyére, munkásságára.”) Elnézést ugyanis csak az írótól kértek, azt is csak “ez úton”, vagyis ha már itt tartunk, nagyon nem konkrétan. Ráadásul a nevét sem sikerült kétszer egymás után helyesen leírni, de a bocsánatkérés (“ez úton”) ingyen van. Lesz másik, gondolom, vagy nem, de akkor így járt Esterházy. A nagyérdeműtől viszont senki nem kért elnézést, pedig állítólag a közmédiumok közönségük érdekében működnének, vagy mi, márpedig éppen a közönséget fosztották meg a mondanivaló egy részétől.

Szögezzünk le valamit! Újságírás nincs szerkesztés nélkül, szerkeszteni szabad, kell és jó is, mert a közönségünk türelme, figyelme, ideje és kedve is véges, mi újságírók pedig végülis azért dolgozunk, hogy nekik jó legyen. Szerkeszteni még a római pápát is kell tehát, Esterházy Pétert meg főleg, elvégre mögötte nincsen ott a Szentháromság. Ő például remek író, kultúrprogramot a hétvégére pláne jól tud ajánlani, de a műsoridő véges, amiről speciel nem tehet. A szerkesztő felelőssége tehát, hogy a nagy író parttalan kulturális ajánlatait – ha már ugye felkérte őt – ha nem is a maguk vágatlan és fésületlen pőreségében, de mindenesetre lényegi mondanivalójuktól nem megszabadítva adja vissza. A Nemzetire vonatkozó rész márpedig lényegi mondanivaló volt. Olyannyira, hogy az 1980-as években edzett író, rutinos cenzúravigécként pont ezzel kezdte a mondandóját. Látszik, hogy semmiképpen sem akarta kivágva látni, így mintegy kivághatatlanul, azzal kezdte a nyilatkozatát, hogy “első helyen a Nemzeti Színházat ajánlanám, politikai kekeckedés nélkül, egyszerűen csak vegyük tudomásul, hogy ez egy olyan színház, amelyik most már csak fél évig fog ebben a formában létezni. És nagyon sok nagyon jó előadása van. A Nemzeti soha nem volt ilyen közel a saját közönségéhez.” Bumm, ezt hogyan vágjam meg?

A szerkesztő azonban nem szerkesztett, vagyis nem rövidített, nem foglalt össze, nem súlyozott, hanem a lényegi mondanivaló egy részét egyszerűen kidobta. Azt ugyanis pontosan tudhatta, hogy ez a mondat a jelenlegi nemzetközi helyzetben lényegi mondanivaló, ráadásul az író külön szemantikai segítséget is nyújtott neki ennek megítéléséhez, amikor úgy kekeckedett nem politikailag, hogy közben politikailag kekeckedett. (Az írók kiforgatják az emberek szavait.) Ezt hibás szerkesztői döntésnek minősíteni olyan, mint 1956-ot sajnálatos októberi eseménynek hívni. Ha valaki nem szerkeszt, hanem hamisít, akkor nem hozhat hibás szerkesztői döntést.

2. Hibázni emberi dolog, cenzúrázni ördögi.

Kérdés tehát igazából csak az, egyszerűen magától hibázott-e a szerkesztő, vagy öncenzúrázott, netán őt magát cenzúrázták? Az MTVA vizsgálatát ezek az apróságok nem érdekelték, főleg, hogy a Lomnici- és egyéb ügyek után a szervezet szempontjából nem a hamisítás volt a hiba, hanem az, hogy botrány lett belőle, vagyis, hogy a hírhamisító politikailag óvatlanul járt el, elvégre tudhatta volna, hogy Esterházy borítja a bilit. Minket viszont pont az érdekel, hogy hogyan történt, ami történt, hiszen az MTVA-val ellentétben nekünk az is fontos, mi lesz velünk, miután ők már nem lesznek itt, az ország viszont igen. Pár normatív megállapítás és azoknak a valósággal való ütköztetése tehát megint csak segíthet.

Először is, a szerkesztőt nem vezérelheti más, főleg egy közszolgálati intézményben, mint a közönségének érdeke. Azt már tisztáztuk, hogy a közönségnek nem állt érdekében nem megismerni Esterházy Nemzetire vonatkozó véleményét, sőt a jelen helyzetben kifejezetten fontos volt tudnia, hogy az egyik legnagyobb élő magyar író hogyan gondolkodik erről az intézményről, a körülötte dúló politikai és művészeti viták közepette. Nincs kétségem afelől, magam is dolgoztam arrafelé, hogy a Magyar Rádióban olyan szerkesztők dolgoznak, akik pontosan tudják, mi a közönségük érdeke, tisztában vannak a körülöttük lévő világgal. Nem feltételezem róluk, hogy merő gondatlanságból, véletlenül hagyták ki ezt a részt. Sokkal inkább valószínű, hogy úgy ítélték meg, éppen a már sokat emlegetett jelenlegi helyzetben nem tanácsos ezt a részt benne hagyni egy olyan múló, egyszer használatos műfajban, mint a kulturális ajánló. “Ha már az Esterházy nem tud viselkedni az asztalnál, és piszkálja a fogát, kénytelenek leszünk mi rendet tenni” – gondolhatták. “Elvégre ő nyilvánvalóan semmit nem kockáztat, főleg nem a Harmonia Caelestist, nekünk viszont a Javított kiadás az állásunkba kerülhet.” Itt tehát alsó hangon az öncenzúra minősített esete forog fenn, hiszen valaminek a közlésétől annak ellenére állt el a szerkesztő, hogy maga is tudta, szakmailag, etikailag indokolt lenne.

Az öncenzúrát az különbözteti meg a cenzúrától, hogy a szerkesztő nem saját magától dönt úgy, hogy valamit legjobb belátása, szakmai meggyőződése ellenére elhallgat, hanem felsőbb, intézményi nyomásra. Pletykák szerint a külső gyártó cég még benne hagyta a vitás mondatot, aztán a Rádión belül ment a vívódás, hogy benne legyen, ne legyen benne, de végül győzött a felsőbb erő. Az egyszerűség kedvéért nevezzük cenzornak.

“Az öncenzúra olyan, mint az olvadt hó, beszivárog az ember gallérja alá” – kezdtem éppen egy Esterházy idézettel tavaly tavasszal a magyar sajtó öncenzúra-ügyi gyakorlatáról szóló cikkemet. (A teljes szöveg a Mérték honlapján.) Télre elérte Esterházy Pétert a cenzúra, meg 1986. Rohan az idő, de visszafelé!

A végére egy jó hír. A cenzorok már legalább olyan balfaszok, mint 1986-ban, amikor azt lehetett hinni sose lesz vége, aztán milyen gyorsan vége lett.