Az elmúlt hetekben több fontos nemzetközi elemzés foglalkozott Magyarországgal, azon belül többek között a magyar médiahelyzettel. Egy-egy felszínes sajtóközleményen kívül szinte semmilyen visszhangot nem kaptak. Polyák Gábor írása.

Az Európa Tanács mellett működő, elismert alkotmányjogászokból álló Velencei Bizottság részletes és meglehetősen kritikus elemzést készített a magyar médiatörvényekről. A Freedom House szerint Magyarország 2015-ben már nem konszolidált demokrácia. Ezzel szemben a Német Külpolitikai Társaság (DGAP) a német sajtóban Magyarországról megjelent cikkeket elemezve arra a következtetésre jutott, hogy a német sajtó a Fidesz-kormány kritikáiban általában téved és túloz, Magyarországon pedig alapvetően rendben van minden.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Békeidőben a három elemzés közül bármelyikre felkapnánk a fejüket. Most azonban a hazai közvéleménynek az a része, amelyik egyáltalán hallott az elemzésekről, már nem is legyint, csak beilleszti a szokásos barát-ellenség sémákba, Európa pedig a görögökkel és saját magával van elfoglalva. Így marad nekünk a nagy csönd.

Isten hozott 2010-ben

A három dokumentum közül számomra a legfontosabb a Velencei Bizottság jelentése a magyar médiatörvényekről. Még a kormánykritikus médiumok is annyit értettek meg az elemzésből, hogy a Velencei Bizottság elismeri a kormány eddigi erőfeszítéseit a sajtószabadság erősítésével kapcsolatban. Valóban megfutja a Bizottság a szükséges udvariassági és diplomáciai köröket, de az elemzés egésze minden, csak nem dicséret. Nézzük az ajánlásokat:

– A médiatartalomra vonatkozó előírások tartalma bizonytalan, a törvény nem garantálja, hogy az állam valóban csak a legszükségesebb esetekben avatkozik bele a médiatartalom kialakításába. Néhány rendelkezést ezért meg kell szüntetni, más esetekben a Médiatanácsnak irányelveket kell készítenie, amelyek segítik a törvény értelmezését.

– Az újságírói források felfedésére csak olyan esetben kerülhet sor, amikor más eszköz nem áll rendelkezésre valamely bűnügy felderítéséhez.

– A súlyosabb médiajogi szankciók alkalmazhatóságát a törvénynek a legsúlyosabb visszaélésekre kell korlátoznia, és ha a tartalomszolgáltató bírósághoz fordul, akkor a szankciók végrehajtását az eljárás lezárásáig fel kell függeszteni.

– Meg kell változtatni a Médiatanács választására vonatkozó szabályokat, annak érdekében, hogy a testületben a politikai és társadalmi csoportok képviselete tisztességes módon biztosított legyen. A Médiatanács és elnöke túlhatalmát meg kell szüntetni, és a testületi tagok politikai semlegességét biztosítani kell.

– Ugyanezen elvek mentén meg kell változtatni a Közszolgálati Kuratórium tagjainak választására vonatkozó szabályokat, és „ajánlatos” csökkenteni a közmédia irányításának központosítottságát. Meg kell szüntetni a központosított hírszolgáltatást.

– Az állami hirdetéseket objektív és átlátható szabályok alapján kell elosztani.

– Ismét lehetővé kell tenni, hogy a kereskedelmi média fizetett – és ne csak ingyenes – választási hirdetéseket tehessen közzé.

Hát így dicsér a Velencei Bizottság. Ha valahonnan ismerősek ezek a kritikák, az nem a véletlen műve. Ugyanezeket mondjuk mi és sokan mások, nagyrészt már 2010 óta. Hiába csiszolgatta a Fidesz itt-ott a törvényt, ezek a kritikák semmit nem vesztettek az érvényességükből. Ha a demokratikus ellenzék kicsit is sejtené, mi végre ül a parlamentben, ezt az elemzést lobogtatva hatalmas szimbolikus győzelmet arathatna. A Velencei Bizottság ajánlásai egyértelművé teszik, hogy a médiatörvényeket teljesen le kell cserélni. Az ellenzék nélkül ma már nem lehet új médiatörvényt alkotni – persze elég a Jobbikkal megtalálni a közös hangot, de szimbolikus jelentősége annak a helyzetnek is lenne bőven –, és az ajánlások mentén elfogadott új szabályozás legalább a médiairányításban csökkentené a Fidesz monopol hatalmát. Ehhez képest nem rémlik, hogy bármely demokratikus ellenzéki párt magához ragadta volna a kezdeményezést.

Van néhány eleme az anyagnak, ami nagyon pontos helyismeretről tanúskodik. Az elemzés kimondja például, hogy a Médiatanács elnökének a köztársasági elnök általi kinevezése jelen formájában üres formalitás. Ha a miniszterelnök jelöltjét lényegében minden esetben ki kell neveznie, akkor a részvétele az eljárásban semmilyen garanciát nem jelent. A Médiatanács tagjainak jelölésénél a Bizottság javasolja a civil és szakmai szervezetek érdemi bevonását – az elemzés szerint a kötelező erő nélküli véleménynyilvánítás lehetősége nem ilyen –, és ehhez átlátható és tisztességes eljárásban javasolja kiválasztani a résztvevő civil szervezeteket. Kizáró ok a civil szervezet erős finanszírozási, szervezeti vagy egyéb kötődése a kormányzathoz vagy a Médiatanácshoz. Ez nem csak CÖF-öt érintheti, hanem akár a társszabályozásban résztvevő, és annak keretében a Médiatanács anyagi támogatását elfogadó szervezeteket is.

A Velencei Bizottság elemzése akkor is fontos megerősítés a médiatörvény minden bírálója számára, ha maradtak benne bosszantó hibák. Az újságírói források védelme valójában ma is úgy néz, ahogy a Bizottság elvárja, csak a jelek szerint senki nem adott a Bizottság szakértőinek kezébe egy büntetőeljárási törvényt. Teljesen világos, hogy a Bizottság nem értette meg a magyar közmédia-rendszer finomságait: nem látja az MTVA helyét a rendszerben, és nem érti, hogy az MTVA fölött – a Médiatanácson kívül – senki semmilyen kontrollt nem gyakorol. Az elemzés ugyan tartalmazza azt a nagyon fontos javaslatot, hogy az MTVA vezetőjét egy független testület jelölje, és a választási folyamatba a Médiatanácsnak ne legyen beleszólása, de azt a kérdést fel sem teszi, hogy egyáltalán mi szükség van az MTVA-ra.

Mértékesként különösen fájlalom, hogy az elemzés egyáltalán nem foglalkozik a frekvenciapályáztatás szabályozásának és gyakorlatának súlyos hiányosságaival. A frekvenciapályázatok a Médiatanács politikai elfogultságának legfontosabb bizonyítékai. Sokkal erősebbek a Velencei Bizottság érvelésénél, ami arra épül, hogy a Médiatanács tagjait „a médiaközösség ugyanazon politikai textúrához tartozónak tekinti”, illetve kétharmados többség mellett nagy volt a kockázata annak, hogy a jelölésnél a politikai szimpátia volt a meghatározó szempont. És végül az elemzésben szintén említett reklámadóval kapcsolatban is hiányolom annak a kérdésnek a felvetését, hogy egy évek óta súlyos válsággal küzdő médiapiacot terhelő bármely különadó, amely szükségszerűen tovább csökkenti a tartalomelőállításhoz rendelkezésre álló forrásokat, és tovább növeli a médiában kiszolgáltatottságát, nem veszélyezteti-e önmagában is a médiaszabadságot.

Mindez azonban a legkisebb mértékben sem csökkenti a Velencei Bizottság elemzésének jelentőségét, azt, hogy az újra lehetőséget teremtett a médiaszabadság helyzetének jelentős javítására. Nem a Bizottság hibája lesz, ha a jogi elemzés mögé nem kerül politikai akarat.

Nemcsak illiberális, instabil is

A napokban hozta nyilvánosságra a Freedom House a Nations in Transit 2015 című jelentését. Az elemzés a demokrácia állapotáról ad átfogó képet, és Magyarországot már nem sorolja a konszolidált demokráciák közé.

Megint csak a médiát érintő részekre koncentrálva: az elemzés szerint a médiára nehezedő politikai és gazdasági nyomás az elmúlt években súlyosan csorbította a sajtószabadságot. Az elmúlt időszak ügyeiből az elemzés kiemeli az Origo-ügyet, a diszkriminatív reklámadót, illetve az internet-adó tervét említi. De előkerül az újságírókra kötelező drogteszt ötlete és az MTVA hatalmának erősítése is.

A közéleti hírek visszaszorulása, öncenzúra, az állami reklámok torz elosztása, a Fidesz médiapiaci ámokfutása – a részletes elemzés kitér mindazokra a problémákra, amikre az elmúlt években a Mérték elemzései is rámutattak. A Freedom House többször utal arra, hogy 2010 előtt is komoly gondok voltak a médiarendszer működésével, de a Fidesz kormányzását mindenhez képest súlyos visszalépésnek tartja.

Sajtóelemzésből kormány-mosdatás

A harmadik dokumentum a médiaszabadság helyzetének elemzését viszont azzal kezdi, hogy „A Fidesz-kormány e területen is arra törekedett, hogy 2010-es választási sikerét kihasználva szakítson a múlttal és új, kiegyensúlyozottabb viszonyokat teremtsen”. Innen már sokfelé nem vezet út. De mi ez az elemzés? Nem más, mint egy elismert németországi think tank szervezet, a DGAP elemzése, amelynek címe Magyarország a médiában 2010-2014 – Kritikai észrevételek a sajtótudósítások kapcsán.

Az elemzés a német sajtótudósításokat elemezte, és azokkal szemben megfogalmazott valamiféle objektív igazságot. Nem csak a médiaszabadsággal, hanem a hatalmi ágak elválasztásától a választójogig, a korrupciótól a cigányság helyzetéig számos, a demokrácia működését alapjaiban érintő kérdéssel foglalkozott. Mindezek alapján arra jutott, hogy „Magyarország továbbra is egy szabad és demokratikus jogállam”, a német újságírók meg sok esetben tévednek és túlzásba esnek.

De a Médiatanácsról még ez az igen elnéző dokumentum is azt írja, hogy tagjai megválasztásánál a Fidesz soraiban „elsősorban arra törekedtek, hogy e pozíciókat a későbbi parlamenti ciklusokra is bebiztosítsák a saját embereikkel.”  Aztán mindezt azzal a nagyon ostoba érvvel mentegeti, hogy annak idején az ORTT is politikailag egyoldalú volt, ami – bármit is gondolunk az ORTT-ről – így nem igaz, másrészt sose értettem, hogy a visszafelé mutogatás miért is legitimálna mai bűnöket. Meg hát a szerzők szerint a Médiatanács nem is molesztálja a kormánykritikus médiát, esetleg a Klubrádiót, annak meg végül a bíróság adott igazat, úgyhogy nincs itt semmi baj.

Az elemzés az Origo esetét Lázár Jánossal a „kormánykritikus újságírás” „kiemelkedő példájaként” írja le, ami egészen beteg humorérzékről tanúskodik. A szerzők is érzik, hogy árnyalni kell a képet, ezért hozzáteszik:  „Az ugyanakkor már egy másik kérdés, hogy milyen összefüggés állt fenn ezen ügy és az Origo főszerkesztőjének későbbi menesztése között.” És hogy megint elvegyék az élét az egésznek, hozzáteszik: „A Lázár-ügyet a mai napig nem sikerült maradéktalanul tisztázni, feltűnő azonban, ahogy a magyar és a nemzetközi sajtó is azonnal a sajtószabadságot fenyegető veszélyt kiáltott, a részletek ismeretének hiányában is.” Sáling Gergő, Pethő András meg a többiek vessenek magukra.

A fideszes médiabirodalmak felvirágoztatását az elemzés azzal a közhellyel teszi zárójelbe, hogy a jobboldali médiumok „objektíven szemlélve is tetemes hátrányban” voltak a „szociálliberális erőtérrel” szemben. Az egész anyag, amely végig meg nevezett szakértőkre alapozza a következtetéseit, egyszerre tűnik politikailag betegesen korrektnek és éppen emiatt a milliószor elhasznált fideszes álérvekre alapozott kormány-mosdatásnak. Egyébként elég jól tükrözi az EU és benne Németország hozzáállását a magyar helyzethez: látjuk, hogy baj van, de meg tudjuk magyarázni.

És persze, megmagyarázunk mi is bármit. A Velencei Bizottság biztosan nem értette meg a magyar szabályozás finomságait, a Freedom House-ról tudjuk, hogy kicsoda, a DGAP-ról meg nem, és különben is olyan langyos szöveget hoztak össze, hogy az alapján mindenkinek igaza van. Végülis volt már itt sok hasonló kritika bármilyen következmények nélkül.