A Mérték Médiaelemző Műhely megbízásából és szakmai koordinációja mellett a Publicus Intézet munkatársai kvalitatív kutatás keretében 10 interjút készítettek olyan médiapiaci döntéshozókkal, akiknek valamilyen szerepük van a saját médiavállalkozásuk menedzsmentjében. A Mérték honlapján közzétett elemzésből itt a sajtószabadság és a gazdasági stabilitás kapcsolatára vonatkozó megállapításokat emeljük ki.

A tíz interjú legfontosabb tanulsága az, hogy a döntéshozó helyzetben dolgozó médiamunkatársak elsődlegesen nem a jogszabályi és intézményi környezetben látják a sajtószabadság korlátait, hanem abban, hogy egyre nehezebb fenntartani Magyarországon a médiavállalkozásokat. A pénzhiány egyfelől kiszolgáltatottsághoz és megalkuvásokhoz vezet, másfelől az eszköz- és emberhiány erősen gátolja a minőségi újságírást és az oknyomozást is.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A sajtószabadságról, illetve a sajtószabadság helyzetének alakulásáról alkotott vélemények természetesen szorosan összefüggnek a médiavállalkozások politikai orientációjával. A kormánypárti, illetve önkormányzati médiánál dolgozó válaszadók véleményét ez az idézet foglalja össze a legjobban: A sajtószabadság az az „áhított valami, amit lehetetlen teljesen elérni”.

Általános vélemény, hogy a sajtószabadság feltétele a gazdasági önállóság is, nem csak a szabad véleménynyilvánítás lehetősége. A fenntarthatóság minden felkeresett médiánál problémás, nem csak a határozottan ellenzéki orientációjú lapoknál.

„A sajtószabadsághoz stabil gazdasági viszonyok kellenek. Pénz a médiumok számára, nyilván emellett fontos a jogi környezet és a politikai környezet is.” Ez a gondolat több interjúban úgy jelent meg, hogy az újságírók, a műhelyek alkotói szabadsága – mint a sajtószabadság egyik alapfeltétele – nem tud érvényesülni stabil gazdasági háttér nélkül. Gyakorlatilag mindenhol panaszkodtak az ember- és eszközhiányra, ami erősen korlátozza az újságírók, a szerkesztőségek alkotói szabadságát: “Nincs emberünk, kameránk, pénzünk stb. ahhoz, hogy minden témával foglalkozni tudjunk, és mindennek alaposan utána járjunk.”

Az anyagi háttérhez az is hozzátartozik, hogy „egy olyan világról beszélünk, ami nagyon hasonló a technológia világához, nevezetesen folyamatos innovációkra, fejlesztésekre van szükség, azaz hosszútávra szóló befektetésekre, ami nem megy stabil anyagi háttér nélkül.”

A stabil anyagi hátteret a menedzserek csaknem egyöntetű véleménye szerint a tőkeerős szakmai befektetők tudják megteremteni, olyan „médiabirodalmakban”, ahol színes a portfólió és a cégcsoport tagjai kölcsönösen támogatni tudják egymás tevékenységét. Ugyanakkor a tíz felkeresett médiavállalkozás közül csak a megyei napilap tagja egy nagyobb, tőkeerős médiacsoportnak, de a magyar médiavállalkozásokat sújtó általános tőke- és pénzhiányra azért ott is panaszkodtak.

„Oly mértékben nehezedik rá a kormány a médiaviszonyokra, és annyira kiszolgáltatott az államnak a magyar médiapiac, hogy az lehetetlenné teszi ilyen értelemben a sajtószabadságot. … Megtanulták [a Fidesz politikusai], hogy a direkt politikai eszközöknél sokkal-sokkal hatékonyabb a gazdasági beavatkozás. Ennek két fázisa van Magyarországon. Az első, amikor az állami hirdetéseken keresztül nehezednek rá a médiumokra. A hirdetési költések 40 százaléka mindig is állami költés volt Magyarországon, és ezt tökéletesen a politika szolgálatába állították, ráadásul a jelentős piaci hirdetőkre is állandósult nyomást gyakorolnak, hogy az általuk kedvelt médiumokban hirdessenek. De 2010. óta még az is van, hogy vásároltak is médiumokat, tehát a tulajdonosi oldalról is beavatkoznak. Ez nagyjában-egészében lehetetlenné teszi ezeknél a médiumoknál a szakmai megfelelőséget, viszont a reklámbevételek megszerzésében óriási előnnyel indulnak. … Sajtószabadság viszont csak akkor lehet, ha a piaci viszonyok is szabadok és átláthatóak.”

„Jelenleg egyrészt a már említett gazdasági hatások korlátozzák a sajtószabadságot. Egyfelől az, hogy direkt politikai befektetések vannak a médiapiacon, és ezek közpénzből történő befektetések. Másfelől a reklámpiacra való ránehézkedés, aminek több része van. Egyrészt az állami hirdetések direkt politikai szolgálatba állítása, másrészt a feketelistázás, az, hogy állami hirdetésekből bizonyos médiumok ki vannak tiltva).

Végül a legérdekesebb fejlemény az, hogy a gazdaságra gyakorolt kormányzati nyomás miatt az elvben a kormánytól politikailag független gazdasági szereplők is igazodnak, és egyfajta politikai mérlegelés alapján osztják el a saját hirdetési megrendeléseiket. Tehát nem a példányszámokat és az eléréseket mérlegelik, hanem a politikai hasznokat és károkat. Ehhez hozzájön az európai normáknak nem megfelelő jogi környezet is, de ezt a kisebbik problémának tartom.”

A világon mindenütt a nagy (élelmiszer) áruházláncok a legnagyobb piaci hirdetők, hiszen nekik napi szinten kell bemutatniuk a kínálatukat a lakosság felé. Ugyanakkor mindkét baloldali ellenzéki lap menedzsere megemlítette azt a „pletyka szintnél sokkal konkrétabb” értesülését, mely szerint a kormány bizonyos hirdetési megrendelésekhez, illetve más hirdetések lemondásához kötött új áruháznyitási engedélyeket.

A sikeres médiavállalkozás feltétele a népszerű és érdekes tartalmon túl a tőkeerős tulajdonos is. Ez mindenkinek hiányzik, pedig ennek hiányában esetlegessé, kiszámíthatatlanná válik a napi működés. A siker záloga az állandó megújulás képessége is, és ez is pénzkérdés. A napról-napra küzdelem a fennmaradásért megfojtja a kreativitást a médiavállalkozásoknál.

A kutatás a Soft Censorship elemzés részét képezi, rövidített változatban már a Bevált módszerek, új haverok – Lágy cenzúra a magyar médiában 2015 című elemzésünkben is olvasható volt. A téma fontosságára tekintettel az eredményeket most önállóan is megjelentetjük. A kutatást a Democracy and Media Foundation támogatta.