A médiatörvények alkotmányellenességét több ponton megállapító alkotmánybírósági határozat összességében nem lelkesíti a médiaszabadság védelmezőit. A csalódás oka alapvetően a határozat mögött meghúzódó vízió a médiáról, ami sokkal közelebb áll a médiatörvényeket elfogadó jogalkotó világképéhez, mint az 1990-es évek elejének Alkotmánybíróságáéhoz. Polyák Gábor írása.*

Az Alkotmánybíróságnak az új médiatörvényeket vizsgáló, 165/2011. (XII. 20.) AB számú határozata nem függetleníthető a médiatörvényekről folytatott politikai és szakmai vitáktól. Ebben a megközelítésben a határozat fontos cáfolata annak, hogy a szabályozás kifogástalan. Lényeges, sokak által kifogásolt pontokon állapított meg alkotmánysértéseket. A vitát azonban nem zárta le. A médiaszabályozással kapcsolatos számos kifogást egyáltalán nem vizsgált, de amiről nem döntött, arról nyilvánvalóan azt sem állította, hogy alkotmányos. A testület ugyanakkor a sajtótermékek médiahatósági ellenőrzésére vonatkozó, a sajtószabadságot legsúlyosabban korlátozó rendelkezésekkel kapcsolatban pedig a korlátozást igen széles körben megengedő döntést hozott.

Mivel európai szinten ismét határozott nyomás nehezedik a jogalkotóra, arról egyelőre nem érdemes gondolkodni, hogyan fog megváltozni a szabályozás a határozat eredményeként. Ebben az írásban azt vizsgáljuk, a médiára, a társadalmi nyilvánosságra vonatkozóan milyen elképzelések alapozzák meg az Alkotmánybíróság döntését.

Az egyén szabadsága és a köz java

E médiakép kiindulópontja, hogy „a véleményszabadság egyszerre szolgálja az egyéni autonómia kiteljesedését és a közösség oldaláról a demokratikus közvélemény megteremtésének, fenntartásának a lehetőségét”, a sajtószabadság pedig „eszköz”, amely „felerősíti az egyéni véleménynyilvánítás hatását, és támogatja a demokratikus közvélemény közérdekű ügyekről való tájékoztatását, a közérdekű ügyekkel kapcsolatos véleményformálást”. Ebből következően a sajtószabadság „alapvető indoka (…) az egyéni véleményalkotáshoz elengedhetetlen közlések, a közérdekű információk teljességének nyilvánosságra kerülése, a ’hivatalos helyes állásponton’ alapuló monopolisztikus ’közvélekedés’ kialakulásának elkerülése”. A határozat szerint „a társadalom mint közösség elemi érdeke, hogy a közügyekhez kapcsolódó vélemények (…) a nyilvános diskurzus részét képezzék, hiszen ez ad lehetőséget arra, hogy a társadalmi szempontból leghelyesebb, az azonosulásra alkalmas álláspont az álláspontok ’piacán’, választás eredményeként születhessen meg”.
Ugyanakkor az Alkotmánybíróság veszélyes, a korábbi gyakorlatból egyáltalán nem következő irányba indul, amikor a demokratikus közvéleményhez a választás szabadságán túli minőséget rendel: „Fogalmilag kizárt a demokratikus közvélemény kiépítésének, fenntartásának eszközeként az olyan médiatartalom, amely tagadja a demokrácia intézményes, alapvető jogokhoz kapcsolódó alapértékeit.” Ez a megállapítás a sajtószabadság korlátozhatóságát meglehetősen szélesre nyitja. A közvélemény demokratikus jellege nem abból ered, hogy az abban megjelenő álláspontok feltétlenül követik „a demokrácia intézményes, alapvető jogokhoz kapcsolódó alapértékeit”, és nem kérdőjelezik meg a demokratikus működési módot, hanem éppen abban a nyitottságban, ami teret enged az alapértékeket megkérdőjelező közléseknek is, és lehetővé teszi az azokkal szembeni érvelést.

Ezzel az érveléssel az Alkotmánybíróság erősen eltávolodik attól a megközelítéstől, ami szerint az Alkotmány mindenki számára biztosítja a szabad kommunikációt, „amely processzusban helye van minden véleménynek, jónak és károsnak, kellemesnek és sértőnek egyaránt – különösen azért, mert maga a vélemény minősítése is e folyamat terméke”, és önmagában a közlés igazságtalan, bántó vagy sokkoló jellege nem lehet a korlátozás alapja. A demokratikus közvéleménynek magában kell foglalnia a társadalom többsége számára nem elfogadható álláspontokat is, tartalma egyetlen kérdésben sem szűkíthető le valamiféle „közmegegyezésre”. Ahogyan a véleményszabadság a véleménynyilvánítást „annak érték- és igazságtartalmára tekintet nélkül védi”, úgy a demokratikus közvélemény sem az értékes vagy helyes álláspontok összegződése.

Az Alkotmánybíróság érvelése összemossa a demokratikus közvélemény kialakítására vonatkozó aktív állami kötelezettséget a véleményszabadsággal szemben álló értékek védelme érdekében meghatározott, alkotmányosan indokolt korlátozásokkal. A demokratikus közvélemény kialakítása nem indokol semmilyen többlet-korlátozást azoknak az egyéni és közösségi értékeknek a védelmében – az egyén személyiségi jogaitól a gyermekek védelmén át a gyűlöletbeszéd korlátozásáig –, amelyek a véleményszabadság korlátozását médiumtól függetlenül megalapozzák. Az Alkotmánybíróság az új határozatban felvázolt értelmezéssel beláthatatlanul szélesre nyitja az állami beavatkozás lehetőségét, anélkül, hogy ennek célját és kereteit meghatározná.

Különleges hatások

A határozat további fontos szakmai tanulsága, hogy az Alkotmánybíróság – ahogyan a jogalkotó is – azzal a nehézséggel szembesült, hogy a különböző médiumok szabályozásának terjedelmét megalapozó korábbi érvek elavultak. A 37/1992. (VI. 10.) AB határozatban még egyedüli meghatározott technikai szűkösség érvének elavulását az Alkotmánybíróság már 2007 óta elismeri. Nem néz ugyanakkor szembe azzal a kérdéssel, hogy a televízió kiemelkedő hatása, mint szabályozást megalapozó érv abban a médiakörnyezetben született, amelynek fő jellemzője a szűkösség volt. Nyilvánvalóan más a hatása a televíziónak, mint médiumnak akkor, ha a közönség számára legfeljebb néhány csatorna érhető el, mint akkor, amikor magyar nyelvű televíziós szolgáltatásból is elérhető közel száz, és, ahogy egyébként az Alkotmánybíróság is hangsúlyozza, e televízió-műsoroknak egyre inkább meg kell küzdeniük más audiovizuális szolgáltatásokkal is a közönség figyelméért.

Az Alkotmánybíróság a médiarendszer átalakulásának folyamatából két fontos jellemzőt emel ki. Egyrészt „megjelent a fogyasztói kultúra depolitizált nyilvánossága, amely elveszteni látszik élő kapcsolatát a közélettel, a politikával, a politikai hatalom gyakorlásával”, másrészt „gyors és a jogalkotást folyamatosan utánkövetésre, ’akadálymentesítésre’ kényszerítő technológiai változások zajlottak le és zajlanak ma is az információ-továbbítás világában”. A két tényező össze is kapcsolódik egymással: „A technológiai fejlődés megváltoztatta a tömegkommunikáció szerkezetét, az egyén fogyasztóvá, szerencsés esetben interaktív fogyasztóvá vált.” E változásokat azonban a testület összességében inkább veszélynek, mint lehetőségének látja.

Ennek alapvető oka, hogy az Alkotmánybíróság a konvergencia jelenségét meglehetősen sajátosan értékeli: „a technológia további fejlődésével az egyes médiatípusok közötti határok átjárhatóvá váltak (’konvergencia’), ezért a hatásmechanizmus érve nem szorítható a korábbi, azaz a médiatartalmakat pusztán az őket továbbító hírközlő hálózatok alapján megkülönböztető keretek közé. Egyfelől tehát indokoltak azok a jogalkotói törekvések, amelyek a hagyományos elektronikus műsorszolgáltatás fogalmán túl is tekintettel kívánnak lenni bizonyos médiatartalmak különleges hatására.” A konvergencia eredményeként az Alkotmánybíróság szerint tehát a televízión kívül egyéb médiumok is „különleges hatásra” tesznek szert. E különleges hatás „a ’„mozgóképek, hangok, élő tudósítások’, az audiovizuális médiatartalmak” sajátossága, mivel a „mozgóképek különös erővel befolyásolják az emberi gondolkodást”. Kiemeli ugyanakkor a határozat, hogy a televízió – és külön indoklás nélkül a rádió – esetében „a közönség minden más tömegkommunikációs eszköznél passzívabb befogadója a sugárzott tartalomnak”, ráadásul „e médiaszolgáltatások egyidejűleg jutnak el a közönséghez”, és „jelenleg még a társadalom jelentős részéhez” képesek eljutni. A televízió különleges jellegét alátámasztó gondolatmenet következtetése mégis az, hogy „az audiovizuális médiatartalmak eleve másképp befolyásolják közönségüket”, függetlenül attól, hogy televíziós szolgáltatás vagy más, nem lineáris szolgáltatás formájában jutnak el a közönséghez. A következtetés egyáltalán nincs összhangban az egyébként is leegyszerűsítő, a „televíziót” még mindig homogén szolgáltatásként tekintő, az audiovizuális tartalmakat nyilvánvalóan nem közvetítő „rádióval” egy kategóriába soroló érvelésből. Ugyanakkor e következtetés – ami nyilvánvalóan ellentmond a fogyasztói tapasztalatoknak – elegendő ahhoz, hogy az Alkotmánybíróság a határozat többi részében minden lineáris és lekérhető audiovizuális szolgáltatást egységesen kezeljen.

A felvázolt folyamatból azonban egyáltalán nem az következik, hogy „valamennyi – lineáris vagy lekérhető – audiovizuális tartalom esetében fennáll, hogy a médiatechnika által kínált sokrétű hatáskeltést leginkább kihasználó mozgóképek különös erővel befolyásolják az emberi gondolkodást.” Ez súlyosan leegyszerűsítő, sem a médiakutatási eredményekkel, sem a médiafogyasztási tapasztalatokkal összhangban nem lévő megállapítás. Ma már egyetlen médiumnak sincs általánosságban különleges befolyásoló ereje, legfeljebb egyes tartalomszolgáltatásokkal kapcsolatban tehető ilyen megállapítás. Ebből azonban nem az követik, amit a jogalkotó a médiatörvények megalkotása során tett, és ami az Alkotmánybíróság érveléséből is – leghatározottabban Pokol Béla korábban már idézett különvéleményéből – kiolvasható, nevezetesen a médiaszabályozás terjedelmének, szigorának általános, minden médiumra kiterjedő növelése. Éppen ellenkezőleg: ha a televízió már nem különleges médium, akkor vele szemben sincs szükség különleges szabályok fenntartására, sőt indokolt a médiaszabályozás, a médiapolitika egész eszköztárának felülvizsgálata. Ennek eredménye nem az állam teljes kivonulása a média szabályozásából, hanem a jogi szabályozásba vetett feltétlen hit feladása, és alternatív médiapolitikai eszközök alkalmazása.

Közös nevező

A határozat számos pontján jól látható, hogy az a testületen belüli kompromisszum eredménye. A médiával szembeni elvárásokkal és félelmekkel kapcsolatban azonban a határozat a testületen belül mélyebb és régebbi megosztottságot sejtet, mintsem hogy az leírható lenne a régi és az új tagok közötti ellentétként. Fontos tény: a „régi” alkotmánybírók sem jelezték különvéleményben, hogy a törvény szigorúbb értékelését tartják szükségesnek. A médiát érintő számos korábbi alkotmánybírósági határozat is alapvetően a médiával szembeni bizalmatlanságot, a média széleskörű szabályozásának elfogadását tükröz. És a médiapolitikai döntéshozók közül még így is az Alkotmánybíróság messze a legelkötelezettebb védelmezője a médiaszabadságnak.

* Az írás Koltay Andrásnak és Polyák Gábornak az Alkotmánybíróság határozatáról írt párhuzamos értékelése alapján készült, amely értékelés teljes terjedelmében a Jogesetek Magyarázata című folyóirat 2012/1. számában jelenik meg.