Az amerikai kormány hiába kérte a Google-t, hogy vegye le a szélsőséges mohamedánokat feldühítő filmet YouTube-ról, az óriáscég ellenállt. Az állami hatóságok és az állami szabályozás helyett egyre inkább a nagy internetes vállalkozások kezébe kerül a döntés arról, hogy hol húzódnak a szólásszabadság határai. Mong Attila írása.

“Teljesen egyértelmű, hogy ez a videó nincs ellentmondásban az irányelveinkkel, ezért mindenképpen fennmarad a YouTube-on” – írta az internetes cég azután, hogy az amerikai kormányzat kifejezetten kérte a videómegosztó oldal tulajdonosát, a Google internetes óriásvállalatot, távolítsa el a szélsőséges mohamedánokat feldühítő filmet. Történt ez azután, hogy a “Mohamedánok ártatlansága” címet viselő videó világszerte heves tüntetéseket váltott ki, a vallásukban sértett radikális mohamedánok amerikai nagykövetségeket támadtak meg, az egyik ilyen akcióban pedig a líbiai amerikai nagykövet meghalt. A Google és az amerikai kormányzat közötti vitában – mint az egyik elemző megjegyezte – persze volt egy adag diplomácia is: a cég ezzel az elutasítással lényegében az Obama-adminisztrációnak segített eltávolítani magától az ügyet, az üzenet a felháborodott mohamedán világ felé az volt, hogy Washington aligha tehet az egészről, a Google a “hibás”.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A YouTube 2007-ben elfogadott közösségi irányelvei nyolc okot sorolnak fel, amelyek mind-mind alapul szolgálhatnak arra, hogy egy videót levegyenek az oldalról: a filmekben nem lehet nyílt pornográfia, öncélú erőszak, a videók nem szolgálhatnak mások zaklatására, fenyegetésére és nem sérthetnek szerzői jogokat sem, az indokok között azonban nem szerepel az, hogy az általuk közzétett tartalom miatt tüntetések törnek ki Kairóban, vagy Tuniszban. Ezzel szemben nagy hangsúlyt helyeznek arra, hogy a szabad véleménynyilvánítás ne csorbuljon, a népszerűtlen álláspontok is nyilvánosságra kerüljenek. Az egyetlen pont, amibe az amerikai kormányzat kapaszkodhatott az a gyűlöletbeszéd tilalma volt, amire az irányelvben külön ki is térnek, ezt a kategóriát azonban a Google kifejezetten szűkre szabja. “Tiltjuk (…) a gyűlöletkeltést (az olyan véleményt, amely faj, etnikai hovatartozás, vallás, fogyatékosság, nem, életkor, veterán-státusz, illetve szexuális orientáció és nemi identitás alapján támad vagy aláz meg valamely csoportot” – fogalmaz a dokumentum. A Google szerint a Mohamed-videó egyik ilyen tilalomnak sem felel meg, bár azt a Google is elismerte, hogy a gyűlöletbeszéd határvonalai nem mindig egyértelműek, és kulturánként is változhatnak.

Lehet vitatkozni a Google jogászainak érvelésével, és nem elfelejtendő, hogy az internetes óriáscég több országban, így Líbiában és Egyiptomban is korlátozta ennek a filmnek az elérését arra hivatkozva, hogy ezekben az országokban törvénysértőnek minősül a tartalma. Az is emlékezetes, ahogyan egy ideig “beáldozta” a szólásszabadságot a kínai jelenlét érdekében, majd látványosan kivonult a cenzúrától sújtott országból 2010-ben, és tudvalevő, hogy kritikusai szerint a szólásszabadság eszményét beáldozva, üzleti érdekei miatt sokszor túlzottan figyelembe veszi a különböző kormányzati kéréseket.

A legérdekesebb azonban ebben az egészben az, ahogyan a szólásszabadsággal kapcsolatos döntések egyre inkább kikerülnek a nemzetállamok hatóköréből, ahogyan az amerikai kormányzattól a kínai pártvezetésen keresztül a politikusok és döntéshozók attól függnek, hogy a Szilícium-völgyben a nagy internetes vállalkozások irodáiban a jogászok hogyan vélekednek erről a szabadságjogról. A minap arról írtunk ezen a blogon, hogy az RTL II és a SuperTV2 indulásával merőben új helyzet állhat elő, hiszen a teljes hazai televíziós piac kikerülhet a magyar médiaszabályozás, a médiahatóság hatóköréből. Ha sok szempontból más folyamatok által irányítva, és máshogyan, mégis ezzel rímelve valami nagyon hasonló zajlik a világban, és persze egészen más tétek mellett. Míg korábban ezekről a kérdésekről nemzeti hatáskörben működő bíróságok, hatóságok, vagy nemzetközi egyezmények alapján különböző világszervezetek mondtak véleményt, addig most sokkal több múlik a Twitter, a Google, a Facebook és egyéb internetes cégek jogfelfogásán – ennek minden előnyével és hátrányával együtt.

A szólásszabadság pártolói egyébként örülhetnek, hogy ezek a cégek az esetek nagy részében amerikaiak, így a döntéseikben inkább szabadság-pártiak, mint nem. De ez a legutóbbi eset is rámutat arra, hogy a részletes és többnyire már a születésük pillanatában elavult mégoly ambíciózus médiatörvények megalkotása helyett, ugyanezeket az energiákat érdemesebb lenne az új helyzet által diktált feladatokra fordítani. A szólásszabadság új “kapuőrei” ugyanis maguk is küzdenek azzal, hogy megtalálják a Google által is emlegetett elmosódó határvonalak között a helyes utat, az egyensúlyt, láthatólag nyitottak az önszabályozás különböző formáira és arra, hogy az általuk működtetett platformok mindenki megelégedésére működjenek.