Az Európai Parlament október 20-án nyilvános meghallgatást tartott a magyarországi médiaszabadság helyzetéről. Polyák Gábor hozzászólása.

A médiatörvényekről ebben a házban 2010-ben, és azóta számtalanszor elmondtak már mindent. Amit elmondtak akkor, ma is igaz. E törvényeknek sem a betűje, sem a szelleme nem alkalmas egy demokratikus nyilvánosság, egy nyílt és sokszínű társadalom felépítésére. Intézményei végletesen centralizáltak és monolitikusak, eljárásai kiszámíthatatlanok, elvárásai megfoghatatlanok.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A 2010-es médiatörvények a toldozgatások ellenére semmit nem változtak. Megbízható hátországai maradtak a nyilvánosság szétzúzásának.

A médiatörvények nélkül nem lenne Médiatanács, amely a média minden típusa fölött fenyegető ellenőrzési jogokkal rendelkezik. A Médiatanács a társadalmi, politikai sokszínűséget reprezentáló médiatestületek csúf paródiája. Miközben 2010-ben mindenki a milliós bírságokat és a szerkesztőségek vegzálását várta, sokkal kisebb figyelmet kapott a Médiatanács frekvenciapályáztatási mozgástere, vagy éppen a közszolgálati intézményrendszer fölött gyakorolt hatalma. Pedig éppen e hatáskörök visszaélésszerű gyakorlása szolgálja leginkább a Fidesz médiapolitikáját, a médiapiac teljes megszállását. Ennek legújabb bizonyítéka a legrégebb óta működő közösségi rádió, a Tilos Rádió elleni támadás: mivel a rádió a frekvenciapályázata üres hátlapjait nem szkennelte be, a Médiatanács kizárta a pályázati eljárásból.

A médiatörvények nélkül nem valósulhatott volna meg a közszolgálati média példa nélküli központosítása, amelynek tevékenységét szervilizmus, dilettantizmus, pazarlás jellemzi, és ahol az előrejutás lehetősége arányosan nő a gerinctelenség mértékével.

A Fidesz médiapolitikájának a médiatörvények azonban nem is a legfontosabb eszközei. E médiapolitika legfőbb célkitűzése a médiapiac szerkezetének teljes átalakítása, és ezzel hosszú távon domináns pozíció biztosítása a nyilvánosságban. E cél megvalósításának hatékony eszközei a médiapiac minden szegmensére kiterjedő felvásárlások, a reklámpiac manipulációja az állami reklámhirdetésekkel, sőt egyes piacokon a reklámértékesítő és a közönségmérést végző vállalkozások megszerzésével, valamint a különadók és az üzleti tervezést ellehetetlenítő egyéb ad hoc szabályozási intézkedések.

A magyar médiapolitika a tavasszal elfogadott reklámadó miatt került ismét az európai érdeklődés középpontjába. 2013-ban a reklámadó első változata még azt a célt szolgálta, hogy elriassza a második legnagyobb kereskedelmi televízió, a korábban a ProSiebenSat1 tulajdonában lévő TV2 piaci vevőit. Ennek eredményként e csatorna politikailag megbízható kezekbe került. De hiába a legnagyobb haszonélvezője az állami hirdetéseknek, tartósan veszteséges helyzetéből csak a versenytárs, az RTL ellehetetlenítésével emelhető ki. A 2014-ben elfogadott reklámtörvény pontosan ezt a célt szolgálja. A reklámadó számos vállalkozás számára súlyos pénzügyi és adminisztratív terhet jelent, miközben nyíltan diszkriminatív beavatkozás a médiapiac működésébe: az abból származó bevétel 80%-át az RTL fizeti be. És hogy más forrásból se pótolhassa az RTL a kieső bevételeket, a kormányzat ismét beleavatkozott a piaci viszonyokba, és egy újabb törvényben gyakorlatilag megtiltotta az országos kereskedelmi televízióknak, hogy ugyanúgy műsordíjat kérjenek a műsorterjesztőktől, mint a többi szolgáltató.

Európai kollégákkal, NGO-kkal, döntéshozókkal beszélgetve gyakran azt hallom, hogy Magyarországon még mindig nem elég nagy a baj. És valóban, Magyarországon nem lőnek le vagy börtönöznek be újságírót, még csak nem is szűrik ki a kormánykritikus hangokat az internetről. Ha ezt tennék, nyilvánvalóan elzáródnának az európai pénzcsapok, és a miniszterelnök nem tetszeleghetne tovább az európai politikus jelmezében. A hatalmát mindennél jobban szerető Orbán okosabb ennél. Az elmúlt években kitapogatta azokat a határokat, amelyeket nem átlépve az Európai Unión belül, annak hasznait élvezve felépíthet egy fenntartható tekintélyelvű rendszert. Rendszerének nincs szüksége arra, hogy elfoglalja a nyilvánosság minden szegletét, elegendő a széles tömegeket elérő televíziókat, rádiókat, lapokat megszereznie. Nincs szükség az újságírók bebörtönzésére, a tetszőlegesen értelmezhető médiajogi szabályok és a gyenge médiapiaccal együtt járó egzisztenciális bizonytalanság önmagukban is bilincsbe verik az újságírók bátorságát. A médiapiac működését megbénító kiszámíthatatlan politikai beavatkozások az irányított állami reklámköltéstől a politikailag motivált felvásárlásokon át a különadókig kiszolgáltatottá és megalkuvóvá teszik a médiavállalkozásokat. A politikából teljesen kiábrándult közönség pedig egyre kisebb erőfeszítésekre hajlandó a valóság megismerése érdekében. Mindez együtt megteremti az „illiberális” nyilvánosságot, amely egyszólamú, párbeszédképtelen és közönyössé tesz a közügyek iránt. Mekkora bajra is várunk még?

A jelenlegi helyzet kialakulásáért van felelőssége azoknak az európai médiabefektetőknek, akik a pillanatnyi haszon érdekében fontosabbnak tartották a mindenkori kormányzattal való csendes együttműködést, mint saját társadalmi felelősségük felvállalását. De egy illiberális demokráciában mindenkinek meg kell tanulnia, hogy a miniszterelnök kénye-kedve szerint emel fel és dönt össze médiabirodalmakat. Amikor az európai befektetők szembesültek vele, hogy a kapott engedmények nem ellensúlyozzák a kiszámíthatatlan és telhetetlen médiapolitika pusztításait, akkor e befektetők jelentős része elhagyta a gazdasági és politikai értelemben egyaránt süllyedő hajót. Sokszor úgy, hogy pontosan tudták, a hátrahagyott televíziót vagy újságot a Fidesz oligarchái szerezték meg. Aki pedig maradt, valószínűleg túl későn ébredt tudatára annak, mit is jelent őrkutyának lenni.

Vajon az Európai Unió élt-e a rendelkezésére álló eszközökkel, és mutat-e ma kiutat?

Az Európai Bizottság 2011-ben óvatos technokrata kritikával elért ugyan néhány csekély súlyú módosítást a médiaszabályozásban, de nem élt azzal a lehetőséggel, hogy az audiovizuális irányelvet az Alapjogi Charta figyelembe vételével értelmezze. Ez a jogértelmezés lehetővé tette volna például annak vizsgálatát, hogy a nem audiovizuális online tartalmak szabályozása arányos intézkedés-e, és lehetővé tette volna akár az egypárti Médiatanács függetlenségének elemzését is. Rendhagyó kísérlet lett volna egy rendhagyó helyzetben, ami jelentősen befolyásolta volna az európai médiapolitika jövőjét.

Nem lenne azonban semmi rendhagyó a közszolgálati média állami támogatásának európai ellenőrzésében. Átláthatatlanul, az Európai Bizottság által papíron megkövetelt független külső kontroll nélkül ömlenek a milliárdok a propagandagépezetként működő magyar közszolgálati médiába. Az állami támogatások felhasználásának következetes ellenőrzése nemcsak a piactorzulásokkal, hanem a nyilvánosság torzulásaival szemben is hatékony eszköz lenne.

Az állami hirdetések piactorzító elosztása és a diszkriminatív adóztatás szintén jól kezelhető a közösségi jog hagyományos eszközrendszerével.

A szabályozási lépések mellett legalább ilyen fontosak a demokráciafejlesztő projektek, a társadalom egészét elérő, a társadalom és a demokrácia működésének megértését segítő képzési (civic education) programok, a civil társadalom, illetve a politikai és gazdasági kényszerek nélküli újságírás megerősítését célzó programok. Újrakezdésre akkor van esély, ha a demokrácia és Európa az európai polgárok számára valódi, féltett értékké válik. Ne vesztegessünk el újabb tíz évet.

Lassan két év telt el a Freiberga-jelentés nyilvánosságra hozatala óta, ami néhány vitatható megállapítása ellenére fontos iránymutatás az Európai Unió számára. „A média szabadsága és pluralizmus, illetve az európai demokrácia közötti kapcsolat az EU részére e jogokra vonatkozóan az Alapjogi Chartában foglalt más jogokhoz képest szélesebb kompetenciát biztosít” – áll a jelentésben, részletes elemzéssel és javaslatokkal is alátámasztva. De egyre valószínűbb, hogy a szakmai előkészítésből, ahogy az európai médiapolitika történetében már sokszor, most sem születik politikai döntés.

Orbán Viktor ma jobban tart a magyarországi civil szervezetektől és a saját oligarchiáitól, mint az Európai Uniótól. Az Európai Unióban már nem a hatalmát korlátozó ellensúlyt látja. Miért is látná? Az Európai Unió gyenge kompromisszumaival mindig szentesíti, sőt az Orbán-rendszer legfőbb pénzügyi forrásaként szó nélkül finanszírozza a rombolást.

Természetesen az Európai Unió egyetlen intézménye sem felelős a magyar választópolgárok döntéseiért. De úgy, hogy az európai polgárok is meghallják, Európának állást kell foglalnia abban, mi van összhangban az európai értékekkel és mi nem, hol ér véget a demokrácia és hol kezdődik a tekintélyelvű államvezetés. Lennie kell egy olyan pillanatnak, amikor az európai intézmények világossá teszik: nem lehet egyszerre a Közösség pénzét és az európai demokrácia tagadását választani. Senki nem akadályozhatja meg az egyes tagállamok polgárait abban, hogy populista lázálmokban higgyenek. Az Európai Unió hitelességének védelme érdekében azonban egyértelművé kell tenni, hogy a lázálmok megvalósításához nem járnak az Európai Unió szellemi és pénzügyi erőforrásai.