Megjelent a Mérték eddigi kutatásait, valamint a Fidesz médiapolitikájának jellemzőit összefoglaló kötet, Foglyul ejtett média címmel. A könyv nyitótanulmánya Polyák Gábor Irányított nyilvánosság című írása, kedvcsinálónak ebből álljon itt egy részlet.

Kis magyar médiatörténet

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A rendszerváltást követő kormányok és politikai erők médiapolitikájában lényeges hasonlóságokat találhatunk. Különböző módszerekkel és intenzitással, de minden kormány és politikai erő a média uralására törekedett. A mindenkori médiapolitika célja a politikai befolyás biztosítása a médiarendszer működésében. Ez a célkitűzés nyilvánvalóan nem fér össze a szakmailag és gazdaságilag autonóm, a politikai hatalom fölött valódi kontrollt gyakorló médiarendszer és nyilvánosság feltételeinek garantálásával. A politikai pártok saját céljaikra használják, Hallin és Mancini kifejezésével „instrumentalizálják”, politikai eszközzé teszik a médiát (ld. Hallin, Daniel C. – Mancini, Paolo: Médiarendszerek, Gondolat, 2008.). Ez a viszonyulás még csak a kormányzati vagy ellenzéki szereptől sem függ, sőt a kormányzati hatalom megszerzésére esélyes politikai erők kiegyezése, a médiarendszer politikai fel-, illetve a mindenkori erőviszonyoknak megfelelő újraosztása a politikai befolyásszerzés fenntartható módszerének bizonyulhat, bizonyult.

A rendszerváltás másnapján kitört a „médiaháború”, a média politikai uralásáért folytatott küzdelem első szakasza. A médiaháború célja végső soron a kormányzó jobboldali pártok nyilvánosságbeli helyzetének erősítése volt. Ehhez az akkor még monopol helyzetben lévő közszolgálati média megszállása, és – kisebb mértékben – a lappiaci pozíciók erősítése tűnt megfelelő módszernek. A jobboldali pártok frusztrációja és a baloldal valóban megörökölt médiapiaci pozíciói kijelölték azokat a frontvonalakat, amelyek – bár kevesebb ideológiai töltettel és erősebb pragmatikus-hatalomtechnikai háttérrel – még a második Fidesz-kormány médiapolitikájának irányait is kijelölték.

Az első médiatörvény elfogadása a politikai befolyásolás módszereinek újragondolásával is járt. Különösen az Országos Rádió és Televízió Testület szervezetének és döntéshozatali rendjének kialakítása volt alkalmas arra, hogy a médiapiaci pozíciók felosztásában a pártokat együttműködésre kényszerítse. Az együttműködés célja azonban elsősorban az osztozkodás volt, ami biztosította ugyan, hogy egyetlen politikai erő se kerüljön meghatározó szerepbe a médiapiac irányításában, de arra nyilvánvalóan alkalmatlan volt, hogy garantálja a folyamatos politikai befolyásolástól mentes, autonóm piaci működést. Az országos televíziók pályáztatásától a helyi rádiós piacok kialakításáig az ORTT egész tevékenységét a megosztott politikai befolyásolás jellemezte. A „médiamutyi” korszakának kevésbé sikerült alkotásai voltak a közszolgálati kuratóriumok, amelyek már az első Fidesz-kormány alatt az egyoldalú politikai befolyásolás eszközeivé váltak, majd az időszak végére önmaguk felduzzasztott paródiái lettek.

E korszak betetőzése és egyúttal befejezése is az országos kereskedelmi rádiók 2009-es pályáztatása (Sláger/Danubius-ügy) volt. Ennyire tiszta és brutális politikai piacfelosztásra korábban nem volt példa. Itt ismerte fel a két nagy párt azt is, hogy fölösleges energiát fektetni a külföldi befektetők jóindulatának megnyerésébe, ha eleve a saját barátaiknak is ajándékozhatják a csatornákat. Csakhogy a kísérlet a Fidesz számára olyan jól sikerült, hogy a gazdasági holdudvar médiapiaci beágyazása a második Fidesz-kormány egész médiapolitikájának meghatározó irányává vált. Az MSZP pedig ebben az ügyben szembesült azzal, hogy a Fidesz visszafordíthatatlanul felrúgta a mutyikorszak szabályait – persze nemcsak a médiapolitikában.

A Neo FM hatékony kivéreztetése, a Klubrádió elleni irracionális hajtóvadászat, az Axel-Springer és a Ringier összeolvadásának és ezzel a Népszabadság konszolidációjának a kisiklatása egy új korszak kezdetét jelezték, a „médiahegemónia” korszakáét: politikai alkuk helyett a médiapiac és a nyilvánosság totális lerohanása, osztozkodás és élni hagyás helyett zsákmányszerzés. A 2010-es médiatörvények e korszak szimbólumai és fontos, bár nyilvánvalóan nem egyedüli eszközei. A korszak eddigi csúcspontja a TV2 bekebelezése, az Axel-Springer-féle megyei lapok és a Népszabadság zavaros tulajdonosváltása. A második Fidesz-kormány első kormányzati ciklusának végére a médiapiac minden szegmense teljesen átalakult, és ezzel teljesen megváltozott a közéleti tájékoztatás minősége, a nyilvánosság funkciója és működése. Több mint húsz évvel a rendszerváltás után nyugati felzárkózás helyett utolértük a tőlünk keletre és délre fekvő országokat. Nálunk is létrejött az oligarcha-uralom, a politikai és a gazdasági érdekek legszorosabb összefonódásával irányított nyilvánosság.

A rendszerváltás utáni médiapolitikai korszakok egymás következményei. Már a médiaháború is a szocializmus torz nyilvánosságának felszámolására tett kísérlet volt, ami azonban lényegében a szocializmus nyilvánosságát próbálta újjáépíteni, jobboldali-konzervatív tartalommal megtöltve. Az 1996-os médiatörvény utáni időszak a politikai oldalak közötti kiegyezés volt; háború helyett osztozkodás, ami egyúttal korlátozta is minden, egyébként hasonló súlyú politikai erő mozgásterét. A 2010-re jelentősen megerősödött Fidesznek azonban már nem érdeke a kölcsönösen korlátozott mozgástér fenntartása. Célja ehelyett a legszélesebb tömegeket és a legkülönbözőbb médiafogyasztói csoportokat elérő, fenntartható, gazdaságilag is életképes médiapiaci pozíciók kiépítése, amivel hosszú távon biztosítani képes a nyilvánosságbeli befolyását. Ezt az MSZP nemhogy nem értette meg, de a Fidesz céljainak megvalósítását a Sláger/Danubius-ügyben hatékonyan segítette is.

A „mediterrán” médiarendszer

A médiarendszerek összehasonlításához szempontokat kidolgozó Hallin és Mancini megközelítése segít megérteni a magyar médiarendszer tökéletlenségeit. Hallin és Mancini négy, egymással részben átfedésben és kölcsönhatásban lévő szempont mentén elemezte a médiarendszereket: a lappiac fejlettsége, az újságírói professzionalizmus (szakmai és etikai ethosz), az állam szerepe, valamint a politikai párhuzamosság (a politikai rendszer és a médiarendszer közötti kapcsolatok, összefonódások, befolyások erőssége) alapján. E szempontok alapján a szerzők a nyugati médiarendszerek három modelljét vázolták fel, amely modellek alapvetően bármely médiarendszerre kiterjeszthetők. A polarizált pluralista vagy mediterrán modell a gyenge médiapiac, a magas politikai párhuzamosság, az alacsony szintű újságírói professzionalizáció és a beavatkozó állam eredője. Az erős médiapiac, a létező, de keretek között tartott politikai párhuzamosság, a magas szintű, intézményesített önszabályozással is biztosított professzionalizáció és a határozott, de világos alkotmányos keretek között tartott állami beavatkozás (szabályozás, közszolgálati intézményrendszer-fenntartás) a demokratikus korporatista vagy észak- és közép-európai médiarendszerek sajátossága. A médiarendszer harmadik modellje a liberális vagy észak-atlanti modell. Erre közepes lappéldányszámok, ugyanakkor jól működő kereskedelmi médiapiac, semleges, információ-központú újságírás és ebből következően alacsony politikai párhuzamosság, önkéntes önszabályozással biztosított magas szintű professzionalizáció, illetve az állam csekély médiapiac-alakító szerepe jellemző.

Az elmélet szerint a médiarendszer hosszú távú fejlődését befolyásolja a nyomtatott lapok példányszáma, illetve az, hogy az újságok képesek-e szélesebb tömegeket elérni, vagy megmaradnak elitmédiumnak. A magyar lappiacot meglehetősen alacsony példányszám jellemzi, és a politikai sajtó kifejezetten rétegmédiummá vált. A Mérték elemzései szerint az országos politikai napilapok legfeljebb a közönség három százaléka számára jelentenek hírforrást. Az ennél lényegesen népszerűbb megyei lapok viszont politikai jellegű kérdésekkel gyakorlatilag nem foglalkoznak.

Ebből az is következik, hogy a lappiac az elmúlt években fokozatosan elvesztette a gazdasági autonómiáját, és rá van szorulva az állam támogatására. E támogatás pedig nem transzparens; legfontosabb eszköze az állami hirdetés elhelyezése, aminek jelentőségét mutatja, hogy van olyan napilap (Magyar Nemzet) és hetilap (Heti Válasz), amely a hirdetési bevételeinek több mint 40 százalékát e forrásból szerzi. A Mérték felmérésében résztvevő magyar újságírók 70 százaléka, a médiamenedzserek 60 százaléka érzi úgy, hogy az adott médiatermék finanszírozási helyzete függ, vagy nagyon függ a politikai helyzettől. A politikától függő finanszírozás a tulajdonosokat és a szerkesztőségeket is politikai alkalmazkodásra kényszeríti. Ez az alkalmazkodási kényszer a médiapiac más szegmenseiben is érzékelhető, hiszen a politika irányából érkező – például az állami reklámhirdetések elhelyezésében megnyilvánuló – üzenetek befolyásolják a hirdetői magatartásokat, átformálják a piac egészét.

A gyenge médiapiac nem segíti a professzionális újságírás megerősödését, ugyanakkor az újságírói szerepfelfogások maguk is hozzájárulnak a politika és a média összefonódásához. A magyar újságíró-társadalmat gyenge szolidaritás és az egységes szakmai normák hiánya jellemzi. Az újságírói, szerkesztőségi rutinokat, a szakmai szocializációt önmagában a nagyszámú kommunikációs diploma nyilvánvalóan nem tudja felülírni.

A magyar újságírás nagyrészt vélemény-újságírás – olyannyira, hogy elemzésünk szerint a közéleti ügyekben feltett kérdések is jellemzően politikai álláspontokat ütköztetnek, nem pedig tényeket –, az újságírók és szerkesztőségek jelentős része határozott politikai küldetéstudattal rendelkezik; ez persze találkozik a közönség nagy részének elvárásaival is. Az újságírói szolidaritás gyengeségét jól mutatja a 2010-es médiatörvényekre, még inkább a közszolgálati intézményrendszer felforgatására adott, esetleges, felaprózott és jellemzően nem nagyon határozott fellépés. A szolidaritás és egyúttal a professzionalizálódás fontos gátja az egzisztenciális kiszolgáltatottság, az újságírói állás elvesztése utáni elhelyezkedés jelentős kockázata.

A professzionalizáció fontos tényezője az önszabályozás, amiben más közép-kelet-európai országokhoz képest talán előbbre jutottunk – Csehországban például egyáltalán nem működik önszabályozó szervezet –, de ezek az önszabályozási kísérletek nem állnak össze az újságírói közösség és a médiapiaci szereplők egésze számára elfogadható és valóban iránymutató normarendszerré. A médiatörvény társszabályozási megoldása nem erősítette, hanem tovább aprózta az önszabályozás rendszerét, és, mint az állami szabályozást legitimáló, annak végrehajtását magára vállaló rendszer, jelentősen csökkentette az önszabályozás hitelességét.

Hallin és Mancini rendszerezésében önálló szempontként jelenik meg az állam szerepe a médiarendszer alakításában. Ennek egyik tényezője a jogi szabályozás terjedelme, szigora, hatékonysága. Érdekes ellentmondás, hogy miközben a válaszadó újságírók 80 százaléka szerint túl szigorú a médiát érintő magyar szabályozás, addig csak az újságírók fele érzékeli úgy, hogy a szabályozás valóban befolyásolja a munkáját. Az újságírók munkáját alakító informális tényezők tehát sok esetben felülírják a jogi elvárásokat, és a jogi szabályozás végrehajtása nem olyan következetes, hogy egyértelmű hatást gyakoroljon az újságírói tevékenységre. A magyar médiarendszer formálásában az állami kézben lévő erőforrásoknak legalább akkora szerepe van, mint a jogi szabályozásnak. Ilyen erőforrás elsősorban a földfelszíni frekvencia és az állami (vagy állami irányítás alatt álló vállalkozástól származó) hirdetés, amelyek elosztása az elmúlt négy évben lényegében a médiarendszer teljes átalakítását eredményezte. Az „állam” döntései – Magyarországon a nyugati országokhoz képest is nagyobb mértékben – a kormányzó pártok politikai döntései, amelyekből a szakmai és társadalmi szempontok az elmúlt években már formálisan is kiszorultak. Az állami döntések így nem csak a médiarendszer alakításában, hanem a társadalom és a gazdaság egészében egyre tisztábban a politikai akarat érvényesítését, hatalomtechnikai célok megvalósítását szolgálják.

Az állami szerepvállalás sajátos terepe a közszolgálati műsorszolgáltatás fenntartása. A Fidesz e területen is minden korábbinál tökéletesebben érvényesítette azt a politikai attitűdöt, ami a közszolgálati médiát kizárólag állami médiaként, a mindenkori kormánypártok politikai szócsöveként képes értelmezni. A közszolgálatiság működése a demokratikus politikai kultúra fontos lenyomata: csak a valóban demokratikus politikai kultúra képes a gyakorlatilag állami tulajdonban lévő, közpénzből működő tartalomszolgáltatás politikai befolyásolástól mentes működését garantálni. Ezt jogi garanciák, szervezeti megoldások önmagukban nem biztosíthatják. A 2010-es médiatörvények ugyanakkor éppen e területen szüntették meg legnyilvánvalóbban még a függetlenség jogi garanciáit is.

A politikai párhuzamosság a rendszerváltást követő magyar média meghatározó, rendszerformáló jellegzetessége, ami a fenti tényezők szükségszerű következménye és egyúttal azok okozója is. A közéleti tartalommal foglalkozó magyar médiatermékek mindegyike beazonosítható politikai, ideológiai irányultsággal rendelkezik, és néhány szereplő gyakorlatilag pártújságként, párttelevízióként, pártrádióként viselkedik. Ez nemcsak a tényfeltáró újságírás mozgásterét és ezzel a valóság megismerésének lehetőségét szűkíti be jelentősen, hanem a társadalom egészében felerősíti a párbeszéd-képtelenséget. Természetesen ez a médiarendszer alkalmas a sokszínű, a különböző álláspontokat megjelenítő tartalomkínálat létrehozására, e sokszínűség azonban nem válik alapjává a közös ügyekről való közös gondolkodásnak, hanem csak egyre magasabbra emeli a politikai oldalak közötti falakat. Ugyanakkor alapvetően megfelel a közönség igényeinek, és megfelel az újságírói szerepfelfogásnak is.

A Fidesz-kormány 2010 és 2014 között a politikai párhuzamosság új minőségét hozta el. A politikai és a gazdasági érdekek végletes és átláthatatlan összefonódása, a médiarendszer egészében a tulajdonosi viszonyok gyors és mélyreható újratervezése, az oligarcha-médiabirodalmak kialakulása hosszú távon is elérhetetlenné teszi a nyilvánosság demokratikus, társadalmi párbeszédet előmozdító működését. A média ezzel véglegesen a politikai akarat megvalósításának eszközévé vált, kiválóan szolgálva a Fidesz hatalmi törekvéseit. 2014-re a médiarendszer a nagyszabású gazdaság- és társadalom-átalakítási kísérlet egyik legsikeresebb területévé vált.

A Gondolat Kiadó gondozásában megjelent könyv elektronikus formában ingyenesen letölthető, nyomtatott könyvként megrendelhető a kiadónál.