A Klubrádiónak az lenne jó, ha nem szólna róla újabb bejegyzés. Egyszerűen csak rádiózna. De úgy tűnik, a Médiatanács addig nem adja fel, amíg a Klubrádió az éterben van. A kivéreztetés taktikájával a vidéki frekvenciák elvesztését már sikerült elérnie. Hétfőn az is eldől, Budapesten szólhat-e még a rádió. Polyák Gábor dühöngése.

A Klubrádió és a Médiatanács közötti végeláthatatlan jogi csatározás február 18-án fontos fordulóponthoz érkezik. A bíróságnak azt kell vizsgálnia, hogy a Médiatanács megteheti-e, hogy több mint egy évnyi pereskedés után az egész pályázati eljárást lenullázza, és újraindítja a pályáztatást, amikor ehhez támad kedve. Persze ott van még a másik frekvenciáért zajló küzdelem, amelyben három ítélet mondta ki eddig, hogy a Médiahatóság jogsértően járt el, amikor nem írta alá a 92,9 MHz-es frekvenciára vonatkozó műsorszolgáltatási szerződést. De a Médiatanács kíváncsi a negyedik ítéletre is, úgyhogy ennek az ügynek egyelőre nem látszik a vége.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Tisztázzuk: a hétfői ítélet tétje most már az, hogy elhallgat-e a Klubrádió. Ha a bíróság jóváhagyja a Médiatanács döntését, akkor a médiatörvény szerint nincs lehetőség az ideiglenes jogosultság meghosszabbítására. Vagyis az újabb ideiglenes jogosultság feltétele az lenne, hogy a jelenlegi ideiglenes jogosultság lejárta előtt a Médiatanács ugyanerre a frekvenciára újra kiírja a pályázatot. Erről nyáron a jogalkotó egy médiatörvény-módosítással gondoskodott, így most a Médiatanács jóindulatán múlik, arra meg nem alapoznám egy rádió jövőjét sem.

A Klubrádió úgy került ebbe a helyzetbe, hogy a Médiatanács eredetileg egy teljesen vállalhatatlan pályázatot hozott ki nyertesnek – ki emlékszik már rájuk, feltehetően soha nem is gondolták komolyan ezt a pályázatot –, amivel nem az volt a probléma, hogy a pályázó az üres hátlapokat nem írta alá, hanem az, hogy úgy általában hiányzott az aláírás számos dokumentumról. És képmutatásból ráadásul a hatóság a Klubrádiót nyilvánította másodiknak. Szánalmasan sajnálkoztak egy sort, hogy ők mindent megtettek, lám, maximális pontszámmal értékelték a műsortervet, de a számok nem hazudnak, a Klubnak ez is csak a második helyre volt elég. Na persze, azt az értelmezést mégsem adhatták elő, hogy a nyertes pályázó műsortervének pontszámait éppen úgy alakította, hogy egy ponttal azért a Klub előtt maradjon. Innen indultunk. Egy olyan jogsértéstől, amiről a Médiatanácsnak is nyilvánvalóan tudnia kellett már akkor is, amikor a döntést meghozta. Csakhogy valószínűleg arra számított, hogy a Klub nem lesz abban a helyzetben, hogy bírósághoz forduljon. A médiatörvény szerint ugyanis a nyertes pályázó szerződésének megkötése előtt a pályázati dokumentumokba „harmadik fél” nem tekinthet be, tehát nem is szerezhet információt egy bírósági felülvizsgálat megalapozásához. De ezt benézték, mert a Klubrádió az eljárásban ügyfél volt, nem harmadik fél.

Tehát egy szándékosnak látszó jogsértés után a jogsértő hatóság hónapokig pereskedik, hátha kijön belőle valami. Kijött. Sajnos a bíróságok vagy nem látták át a helyzetet, vagy nem akarták átlátni. Mindenesetre hagyták, hogy a Médiatanács a saját céljaira használja őket. Lehet, hogy nem voltak felkészülve arra, hogy egy közigazgatási szerv minden erejét arra összpontosítsa, hogy kijátssza a bírósági ítéleteket; lehet, hogy úgy érezték, ők így is megtették, ami lehetséges. De tény: nem voltak képesek egyetlen olyan döntést sem hozni, ami ne hagyott volna nyitva kisebb-nagyobb kapukat a hatóság számára. Sőt végül a bíróság magyarázta el a hatóságnak, hogy mit is kell tennie, hogy kimásszon az ügyből, a maga szempontjából kedvezően. Ehhez a Médiatanács kapott némi ügyészségi bátorítást is. Most nincs más dolga, mint kimondani a saját eljárásáról, hogy jogsértő volt, és tiszta lappal indulhat.

Ha a bíróság egy pillanatra ezen a ponton megáll, akkor a következőt fogja látni: egy pályázati eljárás egyik pályázója a felhívásnak, a józan észnek és a korábbi hatósági gyakorlatnak megfelelően benyújtott egy pályázatot, amit azonban a pályáztató hatóság elcsalt, és egy, a minimális formai elvárásokat sem teljesítő pályázót hirdetett győztesnek. Ezt követően a pályáztató hatóság úgy állította be az eljárást, mintha minden más pályázó is jogsértő, formailag hibás pályázatot nyújtott volna be. Egyszerűen úgy, hogy eltekintett attól az általános jogértelmezési elvtől, hogy a szavakat hétköznapi jelentésüknek megfelelően kell értelmezni. Így derült ki, hogy az „oldal” az üres hátlapot is jelenti, amit így szintén sorszámozni kell és alá kell írni. Ezt valóban egyetlen pályázó sem tette meg, de ugyan miért is tette volna, hiszen a magyar jogtörténetben eddig nem merült fel hasonló igény. Még egyszer: a pályázat benyújtásakor senki, a Médiatanács sem gondolta, hogy az üres hátlapot alá kell írni. Ez a követelmény kizárólag a bíróság határozatának szándékos félreértelmezéséből következik, kizárólag azért, hogy a Klubrádiót ki lehessen zárni a pályázatból. Mondhatja-e erre a bíróság, hogy rendben kedves Médiatanács, kapsz még esélyt, te meg kedves Klubrádió, ennyi voltál? Mennyiben szolgálja ez a médiatörvény minden második mondatában hivatkozott sokszínűséget? Felvállalható-e az a döntés, amely a jóhiszemű pályázót bünteti a jogsértő hatóság javára?

Persze. De abban nyoma sem lesz igazságszolgáltatásnak.