Az Alkotmánybíróság alábecsülte a Nemzeti Együttműködés aktív tagjainak jogtudatosságát. És ennek következtében tévedett, amikor megállapította, hogy a sajtótermékek nyilvántartásba vételi kötelezettsége „nem nehezíti, nem korlátozza, és kiváltképpen nem gátolja a sajtótermék kiadását”. Polyák Gábor írása.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Mert történt, hogy egy leginkább debreceni ügyekkel foglalkozó, objektivitásra nem törekvő hírportál fotósát nem engedték be Debrecen Város Báljára. Arra hivatkozva mégsem lehet kitiltani egy hírportált egy közpénzből finanszírozott, közérdeklődésre számot tartó eseményről, hogy az rendszerint a kívánatossal ellentétes álláspontot képvisel. A polgármester kabinetirodája talált is ennél jobb érvet: „A hatályban lévő médiatörvény szerint az internetes sajtótermékeknek nyilvántartásba vétel céljából be kell jelenteni magukat a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóságnál (NMHH). A hatóság internetes honlapján elérhető – legutóbb 2011. november 4-én frissített – listában a vagy.hu neve nem szerepel, így a törvény szerint jelenleg nem minősül regisztrált internetes sajtóterméknek. Ezen kívül a vagy.hu ’impresszumában’ nem szerepel a kiadó neve, székhelye, a kiadásért felelős személy neve. Az ’impresszum’ így nem felel meg a vele szemben támasztott jogszabályi követelményeknek és elvárásoknak.”

Márpedig Debrecen város ilyen gazemberekkel nem áll szóba.

Természetesen nem érdemes jogértelmezési vitába bonyolódni. Valószínűleg a levél írója is tisztában van azzal, hogy a regisztrációs kötelezettség elmulasztása egyáltalán nem befolyásolja az adott médium sajtótermék-jellegét. A nyilvántartásba nem vett sajtótermék is sajtótermék, legfeljebb megsérti a médiatörvényt, jelen esetben ráadásul tudatosan.
Ennek lehet ára, a jogsértéssel szembeni fellépés azonban kizárólag az NMHH feladata. De még az NMHH sem korlátozhatja a sajtótermék működését, nem kötelezheti a szerkesztőséget a tevékenysége beszüntetésére, legfeljebb (legfeljebb?) bírságot szabhat ki.

A jogértelmezésen túl azonban további két megjegyzés mindenképpen ide kívánkozik.

Az egyik, hogy az Alkotmánybíróság a sajtótermékek nyilvántartásba vételére vonatkozó szabályozást teljesen problémamentesnek találta. Legfontosabb érve a regisztrációs kötelezettség mellett, hogy az „a sajtóigazgatásnak hagyományos és szükséges megnyilvánulása”. A szükségesség azonban önmagában nem érv, hanem bizonyítandó feltétel, aminek teljesülését a határozatnak igazolnia kellene.

Azt az Alkotmánybíróság is elimeri, hogy „minden, az állam oldaláról érkező, a médiatartalom-szolgáltatók tevékenységébe való beavatkozásra is alkalmas fellépés korlátozza a sajtó szabadságát.” A szankcióval fenyegetett nyilvántartásba vételi kötelezettség ilyen beavatkozás. Szükségesnek legfeljebb annyiban mondható, amennyiben a szerkesztőség fellelhetőségét szolgálja. Az önmagát komolyan vevő sajtótermék nem is akarhat elbújni a felelősség elől. De ugyanezt a célt regisztráció nélkül, kevésbé korlátozó, tehát arányosabb eszközzel is el lehet érni, nevezetesen az impresszummal. És az impresszummal kapcsolatban sem az a kérdés, hogy milyen adatokat tartalmaz, csak az, hogy lehetővé teszi-e az adott médium megtalálását, illetve adott esetben a felelősség érvényesítését.

Ahogy a fent idézett levél mutatja, jelen esetben ez a cél maradéktalanul megvalósult. Az alkotmánybírósági határozat azonban – csakúgy, mint számos más ponton is – mintha nem azt próbálná igazolni, hogy a sajtószabadságot csak kivételesen lehet korlátozni, hanem fordítva, azt, hogy a korlátozások között időnként mégiscsak teret kell hagyni a sajtószabadságnak.

A másik megjegyzés pedig az, hogy ebben az ügyben is látványosan megnyilvánul az a torz világkép, amit az újságíróknak a parlamentből való száműzése, vagy egy miniszterelnöki beszéd lefényképezett kéziratának közlése miatti hisztiroham mutatott. Bár ezek a példák az egészen közelmúltból származnak, meggyőződésem, hogy a már sokat bizonyított másik politikai erő is hasonló megvetéssel, legfeljebb kisebb arroganciával tekint a nyilvánosságra.

Azt is mondja az Alkotmánybíróság – nem túl eredeti, de időtálló gondolat –, hogy a média a közélet szereplőinek, intézményeinek tevékenységét, a döntéshozatal folyamatát ellenőrző „házőrző kutya”. „Házőrző kutya”, de nem olyan, amelyik vezényszavakra hallgat.