Hazug sajtó?

Újságírónak lenni nem könnyű mostanában. Donald Trump a kampányrendezvényein azzal viccelődik, hogy végül is nem ölne újságírót, az idegenellenes német tüntetéseken nem ritka az újságírók fizikai bántalmazása. Mi vezetett a nyugati média hitelességének megkérdőjelezéséhez, és van-e demokrácia újságírók nélkül? Polyák Gábor írása.

Élénk vita alakult ki az elmúlt hónapokban a német média hitelességéről. „Lügenpresse”, „hazug sajtó” – a vita alaphangját ez a kifejezés adja meg, amely igen népszerűvé vált az idegenellenes és egyre határozottabban elit-ellenes mozgalmakban. A keleti országrészből indult, de Németország jelentős részére átterjedt Pegida-mozgalom, valamint a hétvégi tartományi választásokon látványosan megerősödött populista párt, az Alternative für Deutschland hívei a fősodorbeli médiát a politikai elit szövetségesének látja, amelynek egyetlen célja e szövetséges maradéktalan kiszolgálása. Az újságírókkal szembeni indulatok egyre agresszívabb verbális támadásokká, sőt a Pegida-tüntetések tudósítói ellen már fizikai támadásokká is fajulnak.

Hasonló indulatok jellemzik Donald Trump (elő)választási kampányát. A személyében szintén az elit-ellenességet megtestesítő, a rajongói idegellenességét saját politikai céljaira fenntartások nélkül felhasználó Trump látványosan megveti az újságírókat. „Hazug, undorító emberek”, akik közül sokakat gyűlöl ugyan, de azért „meg nem ölném őket”. Miközben Trump a legnagyobb haszonélvezője az amerikai média figyelmének.

Újságírónak lenni a világ nagyobbik részén eddig sem volt könnyű feladat. A demokratikus vitát kevéssé szívlelő országokban – az illiberalizmus fejlettségi szintjétől függően – az egzisztenciális kiszolgáltatottságtól a bebörtönzésen át a fizikai bántalmazásig és a gyilkosságig minden megtörténhet. A Committee to Protect Journalists adatai szerint 2015-ben 71 újságírót öltek meg, a török kormány márciusban lényegében megszállta a legnagyobb török médiavállalatot és egy hírügynökséget. A példák sora végtelen.

Ami az újságírók elleni német és amerikai támadásokat még ijesztőbbé teszi, az éppen az, hogy Németországban és az Egyesült Államokban történnek. Ezekben az országokban – különböző történelmi tapasztalataik és politikai rendszereik mellett – a demokrácia és a sajtószabadság megkérdőjelezhetetlen értékek. A politikai folyamatoknak mindkét országban szerves része a nyílt vita és kritika, ennek pedig elsődleges fóruma a média, meghatározó szereplője az újságíró. Legalábbis a legutóbbi időkig joggal gondolhattuk ezt.

Amikor stabil demokráciák stabil médiarendszereinek teljes működését kérdőjelezi meg a társadalom egy jelentős csoportja, akkor az veszélyezteti a demokrácia stabilitását is. A folyamat kezdőpontja valószínűleg az az érzés, hogy a politikai elit széles tömegeket magára hagyott, e tömegek gondjait nem érti, a nyelvüket nem beszéli. A fősodorbeli média iránti bizalom gyengülésének pedig az egyik oka az, hogy a politikai döntésekkel, a döntéshozatal egész folyamatával elégedetlen tömegek e politikai elit részének tekintik az újságírókat. Hogy ezt a sejtést szavakba tudják önteni, arra hivatkoznak, hogy a médiát a politikai elit, sőt kifejezetten a kormány irányítja. Ez logikus magyarázat például arra, hogy a német média miért nem igazolja vissza azokat a félelmeket és képzeteket, amelyek ezeket a tömegeket mozgatják, mindenekelőtt a menekültválsággal kapcsolatban. Ha a politikai elit hazudik, akkor természetesen az azt kiszolgáló média is hazudik, de legalábbis elhallgatja a legfontosabb igazságokat.

A média- és újságíró-ellenesség azonban csak olyan médiakörnyezetben jöhetett létre, ahol a közösségi hálózatok minden felhasználója az igazság tudója, szakértő és véleményvezér. A Facebook és a Twitter azt a látszatot kelti, hogy minden tudható, minden információ elérhető, és ilyen módon minden elhallgatás leleplezhető. A közösségi média minden hiedelmet képes posztok sokaságával alátámasztani, minden összeesküvés-elmélet mögé képes bizonyítékok egész sorát szállítani. És persze szállítja ugyanezen bizonyítékok cáfolatait is. Kinek mit, igény szerint. Ebben a médiakörnyezetben bármely állítás lehet igaz és lehet hamis, a döntés a felhasználóé. Az információk hitelességét már nem a hagyományos intézmények, az újságírók és a szerkesztőségek garantálják, hanem az a virtuális közösség, amelynek bejegyzéseit a felhasználó olvassa, lájkolja és megosztja. A közösségi média ráadásul egyre szorosabban köti a felhasználót a saját közösségéhez, ahhoz, amely a program algoritmusai szerint a felhasználóéval leginkább egyező képzeteket követ. Párhuzamos valóságok milliói jönnek létre, és az algoritmusok minden felhasználót a neki legkedvesebb valóságba zárnak.

A gyűlölt média-elit helyét tehát átveszi a közösségi média, amely azonban az információ hitelességét teljes mértékben az egyre homogénebbé váló hálózati közösségek szubjektív döntéseitől teszi függővé. A felhasználó márpedig könnyebben elhiszi azt a hírt, ami megerősíti a félelmeit, és ettől aztán még inkább igazolva látja az elit-ellenességét. Az álhírek és az álpolitikusok – nevezzük őket populistáknak – egyre nagyobb teret nyernek.

Az amerikai és a német folyamatok arra mutatnak rá, hogy mekkora kockázatot jelent az újságírás mint szakma egésze hitelességének, sőt létjogosultságának megkérdőjelezése. Újságírás nélkül csak szubjektív igazságok maradnak, amelyek egymással képtelenek szót érteni. Ugyanakkor az újságírónak a maga hitelességéért minden eddiginél jobban meg kell dolgoznia. Egy lapcím, egy bejáratott műsor ma már nem elég. Ez így csak egy lesz a sok lehetséges igazság közül. A szakmai-etikai szabályok következetes betartása, az újságírói munka érthetővé és átláthatóvá tétele, önreflexió, társadalmi érzékenység – nem garanciái a biztos sikernek, de elengedhetetlen feltételei.