A bréking nyúz szituációk számtalan “aknát” rejtenek az újságírók számára, miközben a pontos és hiteles információ valójában ilyenkor aztán tényleg élet és halál kérdése.  Mong Attila írása

Az egyik párizsi merénylő egy szír menekült volt, netán terrorista vegyült a szír menekültek közé és hamis útlevéllel érkezett a francia fővárosba, vagy egyszerűen csak egy hamis útlevelet találtak a párizsi merénylet színhelyén? Megannyi narratíva, amelyek megannyi értelmezésnek, teóriának adnak teret, és amelyekre még ennél is több politikai megoldás épülhet.

A november 13-i párizsi merénylet utáni órákban a médiában rögtön beindultak azok a mechanizmusok, amelyek ilyenkor egyébként általában megjelennek: az események hevében szinte kritikátlanul közölnek politikusi, rendőrségi nyilatkozatokat, a közösségi médián keringő információkat gyorsan és sokszor ellenőrizetlenül használják fel, és tényként közlik egyes  szakértők – esetenként érzelemtől fűtött – értékeléseit. Ilyenre a magyar médiában is láttunk példát, de a hazai sajtó valójában ebben a helyzetben azért nagyrészt csak a nemzetközi hírportálok hibáit követte, ami persze nem mentség. Ha van helyzet ugyanis, amikor a pontos és hiteles információ élet vagy halál kérdése, akkor a párizsihoz hasonló “bréking nyúz” szituációk ilyenek.

Ezért fontosak azok az önreflexiók, viták és beszélgetések, amelyek ilyen események után a médiában megkezdődnek. Egy amerikai médiakritikai portál az “On the Media” közölt is egy terrorista merényletek esetén szem előtt tartandó bréking nyúz tízparancsolatot, amelynek korábbi változatát az Egyesült Államokban mindennapos lövöldözések kezelésére készítettek.

A lista legfontosabb eleme szerintem az utolsó, amely szerint ilyen helyzetekben a felelős újságíró türelmes, már persze amennyire a percről-percre változó drámai körülmények között ez egyáltalán lehetséges. A türelem azért fontos, mert – és erre mutat rá az első szabály – az esemény utáni közvetlen percekben órákban általában mindenki téved. Erre a párizsi merénylet remek példával szolgált, lásd a “szír menekült-terrorista”, amelynek alapját egy hivatalos nyilatkozat adta.

Közhely, hogy nagy eséllyel téves információk jelennek meg ilyenkor a közösségi médiában, ahol ezrével vannak olyanok, akik tudatosan dezinformálnak (akár brahiból, akár politikai célokból, netán külföldi titkosszolgálatok fizetett trolljaiként.) Ráadásul valószínűleg tévednek a politikusok, rendőrök, hivatalnokok is, akik legalább annyira kétségbeejtően információhiányos helyzetben vannak, mint maguk a riporterek, annyi különbséggel, hogy a mikrofonokat, kamerákat nekik szegezik, óriási a nyomás rajtuk, hogy valamit, bármit mondjanak.

A közösségi média felbecsülhetetlen hírforrás is egyben. Megfelelő verifikálás után első kézből származó videófelvételek, beszámolók, tények érkezhetnek a helyszínen lévőktől. A hangsúly persze azon van, hogy az illetők (akár újságírók, akár egyszerű polgárok) bizonyítottan a helyszínen legyenek, és névvel vállalják, amit közölnek, a közlésüket pedig megfelelő ellenőrzésnek vessék alá az újságírók. Amíg ez nem történik meg, addig csak erőteljes forráskritikával kezeljék ezeket az infókat.

A korrekt hírszolgáltásra ilyenkor az érzelmek jelentik szinte a legnagyobb veszélyt. Óvatosan kell kezelni az érzelmektől fűtött politikusi nyilatkozatokat, kijelentéseket, értékeléseket  – az amerikai tízparancsolat egyenesen úgy fogalmaz, hogy ezekben a szituációkban egy az egyben el kell felejteni a politikusokat, inkább a tényekre kell koncentrálni. Külön kockázatot jelentenek azok a szakértők, akik valójában nincsenek a tények a birtokában, így ők is sokszor érzelmekkel helyettesítik a hiányzó információkat. A legjobb tehát józan, nyugodt, a tényekre koncentráló szakértőket bevetni ilyenkor – ezek sajnos sokszor háttérbe szorulnak a nagy hangú, nagyokat mondó, de valójában inkompetens nyilatkozókkal szemben. Nálunk ugye a szerencsétlen Nógrádi György ugrik be erre, de sajnos hozzá hasonló “szakértőkre” esetenként a nagy nemzetközi hírcsatornák is szolgáltatnak példákat.

A média ezeket az eseményeket (a belső logikája miatt) “sztoriként” kezeli, amelyben áldozatok, gonosztevők és hősök vannak, így hajlamos felnagyítani, szinte földöntúli hatalommal felruházni a merényletek elkövetőit. Vezetőjük ebben a narratívában egy pillanat alatt “agytröszt” lesz, a terroristák pedig nagyszerű elmék, akik az állami titkosszolgálatokat is kicselezik, és olyan kifinomult technológiát és eszközöket használnak, amelyek ellen a világ tehetetlen, tettük pedig példa nélküli. A valóság ezzel szemben persze egészen más, és nem ártana ilyenkor ezt is érzékeltetni, hiszen a később befutó információk szinte mindig ezt a prózaibb narratívát támasztják alá. Ezt láttuk a párizsi merénylet után is, amely sajnos egyáltalán nem volt példa és előkép nélküli, lásd még a new york-i, madridi vagy éppen a napokkal korábbi bejrúti vérengzést.  A terroristák – mint itt is kiderült –  valójában aligha lehetnének távolabb a mitológiáktól, tettük nem több, mint ami látszik belőle, és a nagy kiterveltség is valószínűleg szánalmasan egyszerű, mint ahogyan más esetekben ez rendre ki szokott derülni. Nagyon valószínű, hogy elég volt hozzá az, hogy pár fiatal beszerezte a szükséges gépfegyvereket, robbanószereket, egyeztették az óráikat, smsben megbeszélték az akció kezdetét, halomra gyilkoltak éppen arra járó  ártatlan embereket, majd felrobbantották magukat.