„Akárhogy nézzük a számokat, a két országos rádió rosszabbul teljesít annál, amit a pályázati ajánlatában a leggyengébb ajánlatot benyújtó pályázó teljesíteni tervezett. A mostani számok alapján a Class nem nyerte volna meg a pályázatot, nála a Sláger és a Danubius is jobb ajánlatot tett, a Neo ajánlata pedig az árbevétel arányára tekintettel most is nyerne ugyan, de ma már nem kell hosszan bizonygatni, hogy az ajánlat üzleti terve nem megalapozott.” Polyák Gábor írása.

A HVG.hu múlt héten alaposan körüljárta az országos kereskedelmi rádiók gazdasági mozgásterét. Az egyik közülük él és virul, a másik már csak a Médiatanács kegyéből létezik. Az egyik fő tulajdonosa Nyerges Zsolt, a másikat a szocik nyomták, amíg volt ilyesmire kapacitásuk. Közös azonban a két rádióban, hogy csak azért nyerhettek, mert ők voltak a politikai alku tárgyai. A Neo pályázatát a Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati ítélete nem találta jogsértőnek – az első- és másodfokú ítélettel szemben –, de a Class-ét igen. A Neonak pénze nincs folytatni, a Classnak jogalapja. Igazi sikertörténet.

A HVG-cikkben szerepel egy szám, ami nálam még a Szerencsejáték Zrt-s reklámköltéseknél is jobban kiverte a biztosítékot: a két országos rádió médiaszolgáltatási díja évente 460 millió forint. Az összeg valódiságát sem a hatóság, sem a rádiók nem erősítették meg, a Médiatanács és a rádiók közötti szerződés nyilvánosságáért az Origo és a Kreatív is perben áll. Amíg azonban nem érkezik cáfolat vagy legalább egy helyreigazítási kérelem, addig nincs okunk kételkedni az információ valódiságában. Persze nem kevés pénz ez, a jogosultság hét éve alatt összejön belőle 3,5 milliárd forint rádiónként. De hol van ez attól az összegtől, amit a két nyertes pályázó 2009-ben ajánlott a frekvenciákért?

Annak idején Majtényi László a Class és a Neo pályázatával kapcsolatban ezt írta különvéleményében: „A Testület rendelkezésére álló szakvélemények egyöntetű álláspontja szerint az ORTT-hez beérkező pályázati ajánlatok közül többről is egyértelműen kijelenthető, hogy teljes mértékben irreális piaci szempontokon és számításokon alapulnak, piaci feltételezéseik és várakozásaik nyilvánvalóan megalapozatlanok, ebből következően alkalmatlanok arra, hogy a vállalt feltételek szerint a műsorszolgáltatási jogosultságot annak teljes időtartama alatt gyakorolják.” A Corvinus Egyetem által készített szakvélemény végkövetkeztetése: „Megítélésünk szerint semmi remény nincs arra, hogy a pályázók elérjék az üzleti és pénzügyi terveikben feltüntetett eredményeket, azaz hogy valóban befizessék a megajánlott műsorszolgáltatási díjakat a jogosultság egészének ideje alatt.” Az ORTT Irodája – amely a Class pályázatát alaki érvénytelenség miatt egyébként kizárni javasolta – ennél visszafogottabban jelezte aggályait, és az üzleti tervet „kockázatosnak”, „csak rendkívül takarékos költséggazdálkodás mellett” megvalósíthatónak minősítette.

A pályázati felhívás szerint a műsorszolgáltatási – az új törvény szerint médiaszolgáltatási – díjra a pályázók a második évtől kezdődően olyan ajánlatot tettek, hogy vállalniuk kellett 200 millió forint fix díjat, és ezen felül licitálhattak a nettó árbevétel arányában meghatározott díjtétellel. A szándék ezzel a megoldással az volt, hogy a fizetendő díj rugalmasan igazodjon a szolgáltató mindenkori piaci helyzetéhez, ugyanakkor ne legyen alacsonyabb a korábbi szolgáltatók által fizetett díjnál. Ésszerű ajánlat mellett a bevételarányos díjkötelezettség automatikusan igazodik a gyengébb gazdasági teljesítményhez, és ezzel hosszú távon garantálja a vállalkozás túlélését. Ehhez képest a fix díj annak a piaci szereplőnek kedvezőbb, aki biztosan magasabb bevételre számíthat, mint ahogyan a Class számíthat a Szerencsejáték Zrt. reklámköltésére, hiszen arányaiban így kevesebbet kell fizetnie.

Ajánlatában a Class 200 millió forintot plusz az éves nettó árbevétel (nem a nyereség!) 55%-át, a Neo 200 milliót plusz az éves nettó árbevétel 50%-át ajánlotta fel. Az akkori ORTT többsége, köztük természetesen Szalai Annamáriával, valamint az MTVA felügyelőbizottságába menekített ex-MSZP-s Ladvánszky Györggyel, a fenti véleményekkel szemben nem talált semmi kivetnivalót. Mi sem természetesebb annál, hogy egy cég, sőt mindjárt kettő, lemond a bevételei nagyobbik feléről, csak hogy kedvére rádiózhasson.

A pályázatokhoz csatolt üzleti tervek szerint 2012-ben a Class több mint 1 milliárd 200 millió forintot, a Neo közel 860 millió forintot fizetne médiaszolgáltatási díjként. A Class hét év alatt több mint 9,5 milliárdot, a Neo több mint 7,2 milliárdot tervezett a médiahatóságnak ajándékozni. Innen nézve az évi 460 millió már egyáltalán nem tűnik soknak.

Senki nem kényszerítette ezeket a pályázókat ilyen mértékű díj vállalására. A Class a tavalyi évben 2 milliárd 333 millió forint, a Neo 641 millió forint nettó árbevételt ért el. A 460 millió forintos fix médiaszolgáltatási díj így a Class esetében 200 millió forint + a nettó árbevétel 11 %-a, a Neo esetében 200 millió forint + a nettó árbevétel 41 %-a. A Class tehát lényegesen nagyobb díjkedvezményt kapott, mint a Neo, sőt a Neo annyira rossz eredményt produkált az elmúlt évben, hogy a pályázati vállalásának nagy részét ténylegesen be is kell fizetnie. Az egyik tanulság az, hogy a 200 millió + 41% sem élhető túl, hát még a 200 millió + 55 %, a másik tanulság pedig az, hogy nagyjából a 200 millió + 10% lett volna a reális pályázati ajánlat.

A vesztes pályázók lényegesen szerényebb számokat írtak az üzleti tervekbe, lényegesen kisebb díjfizetési vállalásokkal. A legmagasabb érvényes, de vesztes ajánlat 200 millió forint + a nettó árbevétel 15 %-a volt, ami alapján a pályázó 2012-ben 603 millió forintot fizetne. 143 millióval többet, mint a nyertesek. De még a legalacsonyabb, 200 millió + 10,5 %-os ajánlatot tevő pályázó is 571 millió forintot tervezett be erre az évre műsorszolgáltatási díjként, 111 millióval többet a jelenlegi díjaknál. Láthatóan ezek az ajánlatok lényegesen közelebb vannak a piaci realitásokhoz, mint a nyertes pályázók ajánlatai.

Akárhogy nézzük a számokat, a két országos rádió rosszabbul teljesít annál, amit a pályázati ajánlatában a leggyengébb ajánlatot benyújtó pályázó teljesíteni tervezett. A mostani számok alapján a Class nem nyerte volna meg a pályázatot, nála a Sláger és a Danubius is jobb ajánlatot tett, a Neo ajánlata pedig az árbevétel arányára tekintettel most is nyerne ugyan, de ma már nem kell hosszan bizonygatni, hogy az ajánlat üzleti terve nem megalapozott. Mindez akkor is teljesen értelmetlenné teszi a pályázati eljárást, ha feltehetően a többi pályázó esetében is lenne eltérés a tervezett és a tényleges üzleti eredmények között.

A Médiatanács próbálja ezt az egészet úgy eladni, hogy az országos rádiók díjcsökkentése illeszkedik a rádiós piac szereplőinek adott engedmények közé. De ez átlátszó képmutatás. A két országos rádió bőven a válság kellős közepén nyújtotta be a pályázatát, amikor minden piaci elemző a reklámtorta további csökkenésével számolt, ami különösen érzékenyen érinti a rádiós piacot. Ennek figyelmen kívül hagyása szükségszerűen üzletileg megalapozatlan ajánlatokhoz vezet. Ez alapvetően a pályázó felelőssége és kockázata, ugyanakkor az ORTT-többség is osztozott ebben, mert a pályázati felhívás szerint az ilyen ajánlatot ki kellett volna zárni. Sőt ugyanez az ORTT-többség a Rádió1 köreiből érkező, nagyjából a Class és a Neo vállalásaival azonos számokat tartalmazó ajánlatot ki is zárta az üzleti terv megalapozatlansága miatt. A Rádió 1 azóta sem lett Szalai Annamária kedvence.

A nyertes pályázók és a döntéshozók természetesen eleve a hamarosan bekövetkező díjcsökkentésre játszottak. A Neot viszont még ez sem mentheti meg, mert hiányzik mögüle az a politikai hátszél, ami a bevételi oldalon is garantálni tudná az eredményeket. Az MSZP ostoba módon hitt abban, hogy továbbra is érvényesül valamiféle „jut is, marad is” elv a reklámpénzek elosztásánál – meg úgy általában a gazdaságban –, de a Fidesz durván felrúgta a játékszabályokat. Ez annyiban jó hír, hogy talán soha többé nem hozhatók vissza ezek a játékszabályok, és újra kell gondolni az egész mutyi-bizniszt.

A fenti számok alapján vajon milyen döntésre juthat a nemzetközi választottbíróság a Sláger és a Danubius által indított perben? És ki fogja a megítélt kártérítést megfizetni a vesztes pályázóknak?