Most jött el az idő egy új médiaszabályozás kereteinek felvázolásához. Érzik ezt az ellenzéki politikai erők, és érzi a Mérték is. A Mértéknek szembe kell néznie azzal a helyzettel, hogy politikai szereplők keresik meg szakpolitikai kérdésekben, és meg kell fogalmaznia azokat a kiindulópontokat, amelyekhez méri a megszülető javaslatokat. Erre tesz kísérletet Polyák Gábor.

Közeledik a választás. Ezt abból sejtem, hogy különböző politikai formációk keresnek azzal a kéréssel, hogy valamilyen módon működjek/működjünk közre a médiaszabályozási koncepciójuk kidolgozásában. Kezdő civilként komoly vívódás, hogy hogyan lehet és illik az ilyen megkeresésekre reagálni. A Mérték nem csak a szavak szintjén akar független maradni, a függetlenség ugyanakkor számomra semmiképpen nem jelent teljes be- és elzárkózást. Bármilyen közegben független maradhat az, aki szakmai, szakpolitikai megoldásokat keres, és azokat nem rendeli alá pártpolitikai érdekeknek. A Mérték biztosan nem született volna meg, ha a jelenlegi kormány nem támadja le ilyen durván és látványosan a sajtószabadságot. De ugyanazok a mércék, amik alapján most kritizálunk, alkalmazhatók lesznek bármilyen jövőbeli kormányzat médiapolitikai és médiaszabályozási lépéseire is.

84%

Év végéig még

16 613 194 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A Mérték nemcsak azért jött létre, hogy kritizálja a fennálló helyzetet, hanem azért is, hogy abból, és persze az oda vezető útból tanulságokat vonjon le. Éppen ezért a második éves munkatervünk egyik legfontosabb eleme, hogy nyilvános vitát kezdeményezünk egy jövőbeli médiaszabályozás koncepciójáról. A hangsúly a nyilvánoson és a vitán van, nem a végeredményen.

Eközben azt is látom, hogy el vagyunk késve. A következő választási kampánynak a korábbinál biztosan fontosabb része a médiapolitika, legalábbis most lesz médiapolitikai elképzelése az indulóknak. Szerencsére már dolgoznak is rajta. Közülük néhányan úgy gondolják, hogy velem vagy a Mérték más tagjaival érdemes megvitatni az elképzeléseiket. A Mérték fontosnak tartja, hogy maga is előálljon médiapolitikai és médiaszabályozási elképzelésekkel, de a Mérték tagjai más, adott esetben politikai szervezetekkel együttműködve is segíthetik egy jobb médiaszabályozás kialakítását. Feltéve, hogy a közreműködés ténye nyilvános.

Az egyik megkeresés az MSZP-től érkezett. Ezen azért meglepődtem, vannak elvarratlan szálak a mi rövid közös történetünkben. Egy beszélgetés után a szakmai munkában nem vettem részt. Viszont nem mondtam nemet egy konferencia-felkérésre, ahol a majdani koncepció bemutatására is sor kerül.

Mint ahogy nem mondtam nemet a Szabadság és Reform Intézet konferencia-felkérésére sem, sőt nagyon is szívesen mentem. Azóta tudjuk, hogy Bokros Lajos is pártként folytatja azt, amit az intézettel elkezdett.

Leginkább érdemi munkával, nevezetesen konzultációval a Haza és Haladás, illetve az Együtt 2014 koncepciójának előkészítésében veszünk részt, együtt Urbán Ágival, a Mérték közgazdászával. Néhány kiváló kolléga társaságában átbeszélünk számos médiaszabályozási kérdést. Az is tagadhatatlan, hogy a felvázolt elképzelések nem állnak messze attól, amit egyébként ezekről a kérdésekről gondolok. De persze egy ilyen koncepció célja nemcsak az, hogy szakmailag kifogástalan legyen, hanem az is, hogy politikailag megvalósítható maradjon.

Na, ebben fog eltérni a Mérték koncepciója mindenki másétól; politikai célok nélkül nem kell politikai kompromisszumot kötni.

Ha a Médiatanács vagy a kormány hívna konferenciára vagy konzultációra, nekik is elmondanám a véleményemet, becsszó. De ők csak saját magukkal szeretnek beszélgetni, úgyhogy nem hívnak. Még viszonzásként sem, amiért mi többször invitáltuk őket, néha sikerrel. Tény, hogy a véleményem kb. olyan távolságra van a kormánypártok elképzeléseitől és gyakorlatától, mint a NER a demokráciától.

Így állunk. Ezek után nézzük, milyennek gondolom a jó médiaszabályozást. Így lesz mihez mérni az elkövetkező javaslatokat.

Jó médiaszabályozás mindenek előtt csak az lehet, ami nyilvános viták eredményeként születik meg. A mostani médiatörvényekkel kapcsolatban is sokan és sokszor elmondták: a nyilvánosság működésének kereteit meghatározó jogszabályokat nem lehet titokban, legfeljebb néhány kiválasztott piaci szereplő esetleges bevonásával előkészíteni. A nyilvános vita persze nem egyszerű műfaj. A médiához mindenki ért, de legalábbis mindenkit érint, fogyasztóként és választópolgárként egyaránt. Vannak jól azonosítható érintettek, mint az újságírók és a piaci szereplők, bár már az ő esetükben sem feltétlenül világos, hogy melyik szervezetük kit és mit képvisel. Aztán vannak a médiával foglalkozó más szakemberek, akiknek a köre elég rugalmasan változtatható, az emberi jogi szervezetektől az egyetemi tanszékekig. És van a közönség, a legkevésbé homogén, a legkevésbé reprezentálható, de mégiscsak a legfontosabb szereplő. A piaci szereplők rendszerint utat találnak maguknak a döntések befolyásolására, az újságírók és a szakemberek már lehet, hogy csak informális befolyást gyakorolhatnak, a saját fórumaikon, a döntésekre igencsak esetleges befolyást gyakorolva. A közönség alapvetően közvetve, az állítólag őket képviselő politikai szereplőkön és a gyakran rájuk hivatkozó újságírókon és szakértőkön keresztül jelennek meg a médiapolitikai döntéshozatalban. A nyilvánosságról folytatott vita során törekedni feltétlenül kell arra, hogy az a lehető legnyitottabb legyen, a szervezett és kevésbé szervezett csoportok számára egyaránt biztosítson felületet.

A jó médiaszabályozás mértéktartó, nem akar mindent szabályozni. A 2010-es médiatörvények is lényegesen kevesebb kritikával megúszták volna, ha nem telepszenek rá a nyomtatott és az internetes médiára. A korábbi egyensúly felborításának kevés gyakorlati haszna lett. A jogalkotó, ha azt akarta, hogy érzékelhetően változzon e médiumok kínálata, akkor nyilvánvalóan kudarcot vallott. Ha nem ezt akarta, akkor máig nem tudni, hogy mi mást. A „médiatörvény” nem lehet több, mint a sajátos szabályozási igényekkel rendelkező médiumokra vonatkozó speciális szabályozás. Ezen kívül valahol szabályozni kell az újságírói források védelmét – bár ez is egész jól megoldható az eljárási törvényekben –, illetve általában az újságírók helyzetét. Minden másra ott van a teljes jogrendszer, a személyiségvédelemtől a gyűlöletbeszéden át a szerzői jogig.

Sajátos szabályozási igény legfeljebb az audiovizuális és a rádiós tartalmakkal kapcsolatban merülhet fel, bár meggyőződésem, hogy ott is egyre szűkebb körben. Amíg nem minden médium digitális – és ez sajnos a rádió esetében elég sokáig így maradhat –, addig lesz elosztani való frekvencia, és addig lesz olyan hatóság vagy más szerv, amelyik ezt az elosztást végzi, illetve ellenőrzi az engedélyeknek megfelelő működést. A magyar médiapiacot elnézve e pillanatban azt sem mondanám, hogy a médiapiaci koncentráció sajátos, a versenyjognál szigorúbb szabályozása teljes egészében felszámolható. Amíg az Európai Unió előír műsorkvótákat, azokat szintén ellenőrizni kell. A közszolgálati intézményrendszer is komoly szabályozási feladat, tartalmi, szervezeti és finanszírozási oldalról egyaránt. Persze a mai magyar helyzet alapján a közszolgálatiság életben tartása mellett sem könnyű érveket találni, de induljunk ki abból, hogy előbb-utóbb normális európai médiarendszert szeretnénk. Egy jól kitalált és jól működtetett közszolgálati intézményrendszer – állítólag van ilyen, mi itt csak hallomásból ismerjük – fontos szereplője lehet a nyilvánosságnak. Viszont az olyan, tipikusan az 1980-as, 1990-es évek televíziózására kitalált előírás, mint a kiegyensúlyozott tájékoztatás, mehet a kukába. Nemcsak az alapjául szolgáló médiarendszer szűnt meg, hanem az is egyértelművé vált, hogy a gyakorlatban leginkább a szélsőséges politikai erőket juttatja médiafelülethez. És minden magyar médiapolitikus kedvenc témája, a gyermekvédelem is gond nélkül megoldható az önszabályozás, vagy egy jobban kitalált, a piaci szereplőknek nagyobb szabadságot adó és világos felelősséget hozzájuk rendelő társszabályozás keretében.

Mindezek alapján az a kérdés is feltehető, hogy szükség van-e önálló médiahatóságra. Ebben nem tudunk nagy sikereket felmutatni. Bármilyen borzasztó is a Médiatanács, az ORTT mutyikorszakát nem tudja velünk feledtetni. Politikai kultúránk szerves része, hogy nehezen tűri az autonóm személyiségeket és a valóban független működésre képes intézményeket. Így nehéz olyan eljárási szabályt és törvényi garanciát kitalálni, amitől a rendszer valóban működőképes lenne. Két megoldás van: hirtelen politikai kultúrát váltunk, vagy hagyjuk inkább ezt a médiahatóságot. Szerintem meglennénk nélküle, ha nem is zökkenőmentesen. A bírósági út és az önszabályozás mellett médiatartalom hatósági felügyeletére nincs szükség, legfeljebb a műsorkvóták ellenőrzéséhez. A reklámszabályozással elboldogulhat a fogyasztóvédelmi hatóság, a médiakoncentrációval a versenyhatóság. A pályáztatást kell valahogy megoldani, lehetőleg olyan módon, amiben nagyon kevés mérlegelési mozgástere van bárkinek. Érdemes ezt továbbgondolni.

De akár médiahatóság, akár más hatóság, akár bíróság jár el, olyan szabályokra van szükség, amelyek az újságírók, a szerkesztőségek és a médiavállalkozások számára egyértelmű mércéket szabnak, és kizárják az önkényes jogalkalmazást. A sajtószabadság arányos korlátozásának kiszámítható működési feltételeket és stabil eljárási garanciákat feltételez.

A jó médiaszabályozás célja egy olyan nyilvánosság kereteinek megteremtése, amely a normális társadalmi párbeszéd színtere. Normális társadalmi párbeszédnek igencsak híján vagyunk, és ez erősen befolyásolja az esélyeinket egy normális társadalom kialakítására. A párbeszéd lényege, hogy mindenki szót kap, akkor is, ha a Klubrádióban beszél, akkor is, ha a Lánchíd Rádióban. A keretek nem arra valók, hogy egyes hangoknak eleve nagyobb hangerőt biztosítsanak, másokat pedig legfeljebb suttogni hagyjanak. A sokat emlegetett sokszínű, plurális médiarendszerben a különböző vélemények és tartalmak tisztességes, mindenkire egyformán érvényes játékszabályok mellett próbálnak meg eljutni a közönséghez. Ehhez olyan pályázati eljárás kell, amelyben a döntéseket megfelelő szakmai előkészítés, piacelemzés alapján átlátható módon hozzák meg olyan testületek, amelyek maguk is képesek reprezentálni a társadalmi sokszínűséget. Kell ehhez továbbá egy tisztességesen működő, a vitákra nyitott közszolgálati műsorszolgáltatás.

Végül, a jó médiaszabályozás nem hisz a jog mindenhatóságában. Hisz ehelyett abban – és igyekszik is megteremteni annak kereteit –, hogy a médiavállalkozások és a szerkesztőségek fel tudnak nőni ahhoz a feladathoz, hogy létrehozzanak egy hatékony, széles körben elfogadott szakmai mércék alapján működő, nemcsak a piaci szereplők érdekeit szem előtt tartó önszabályozási rendszert. Ehhez mindenekelőtt szembe kell nézniük saját társadalmi felelősségükkel, és túl kell lépniük a pillanatnyi gazdasági érdekeiket szolgáló kicsinyes kompromisszumokon. Ők a sajtó, az ő szabadságuk az ő közreműködésük nélkül biztosan nem teremthető meg.

És a jó médiaszabályozás hisz a jó médiaoktatásban. Elfogadja a tényt, hogy a jog lehetőségei egy nyitott európai és globális piacon, illetve egy határtalan digitális kommunikációs térben igencsak beszűkültek. Tudomásul veszi, hogy a médiaszabályozás céljai, a sokszínű tájékozódástól a gyermekek védelmén át a gyűlöletkeltés tilalmáig tudatos, a kommunikációs rendszer alapvető működési elveit értő közönséget és felhasználókat feltételez. A közönség, a felhasználók felkészítése nem gyors és látványos folyamat, de az egyetlen, ami vezet valahova.

Az biztos, hogy a jelenlegi szabályozási környezet e mércék egyikét sem ugorja meg. Amíg esély látszik arra, hogy a demokratikus ellenzéki erők olyan szabályozás irányába mozduljanak, amelyek segítik egy szabad és nyitott nyilvánosság felépítését, addig a Mértéknek nincs oka elzárkózni a párbeszédtől. Ha a közelebbi vagy távolabbi jövőben bemutatandó koncepciók, tervezetek más irányba indulnak, akkor pedig ezt hangosan szóvá fogjuk tenni.