Partizánadásokkal és nemzetközi segítséggel működik tovább a kormány által anyagi okok miatt lekapcsolt közmédia Görögországban, ahol széleskörű tiltakozás kísérte a politikai döntést. Hiányozna-e bárkinek is nálunk az esti Híradó? Mong Attila írása.

A közszolgálati média a pazarlás és a korrupció melegágya, az éppen hatalmon lévő párt klientúrájának kifizetőhelye, a mintegy 2700 foglalkoztatott egy jelentős része érdemi munka nélkül veszi fel a pénzét, a sokszor csillagászati prémiumokat, úgy, hogy be se jár a munkahelyére, miközben nézettségi, hallgatottsági versenyben sem teljesít jól a magántévékkel, rádiókkal szemben. Ráadásul mindez az adófizetőknek nagyjából évi 300 millió eurójába, azaz 80-90 milliárd forintjába kerül. Teljesen felesleges, ugyanezeket a feladatokat egy új, a korrupciótól, a pénzkidobástól mentesített szervezetben töredékáron lehetne ellátni.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Ismerős érveket hallani Görögországból azután, hogy a rendkívüli pénzügyi válság és megszorítások közepette a kormány meglepő akcióra szánta el magát. A fent idézett indoklás mellett egyszerűen lekapcsolta a közmédia, a rádió és televízió adásait múlt kedden, és azt ígérte, hogy hamarosan egy karcsúbb, olcsóbb szervezetben újraindítja az egészet.

Ismerős érvek tehát a fentiek, ráadásul kísértetiesen illenek a magyar helyzetre, úgy, hogy közben még a számok is nagyjából stimmelnek. A magyar közszolgálati média évtizedek óta biztosan hozza a görög testvérszervezetének adatait és teljesítményét: kb. ugyanannyiba kerül évente az adófizetőknek (300 millió euró, azaz 80-90 milliárd forint), ugyanúgy több ezer alkalmazottat tartanak el, a hírek ugyanúgy pénzkidobásról, a korrupcióról, katasztrofális nézettségi adatokról szólnak. Jelen sorok szerzőjének már az 1990-es évek végén azt mondta egy befolyásos újságíró, akit akkortájt a közmédia vezetésére csábítgattak, hogy a lényegében a Kádár-korból itt maradt szervezetet csakis úgy lehetne csak megújítani, ha egyik reggel a 15-ös buszról leszállna nyolc elszánt ember, egymáshoz láncolnák magukat, bemennének a Szabadság téri épületbe, mindenkit kiszorítanának, majd egyesével kiválogatnák azokat, nagyjából a létszám tizedét, akikkel érdemes és lehet is együtt dolgozni. A dologból nem lett semmi, az illető természetesen sohasem lett a tévé vagy a rádió vezetője, ahova – tisztelet a kevésszámú kivételnek – a kontraszelekció nyomán továbbra is olyan emberek kerültek, akik elfogadták a mutyista játékszabályokat. Az akkor leírt helyzet mitsem változott, sőt valójában sok szempontból rosszabb lett. Két viszonylag rövid és mindkétszer csúfos véget ért közmédia-beli tartózkodásom számomra is egyértelművé tette, hogy valójában Magyarországon sem lenne más út, mint, amit az ismerősöm javasolt, és amivel most a görög kormány is kísérletezik.

Az athéni politikai vezetést lehet ugyanis bírálni, meg is teszik nagyon sokan, hiszen nyilvánvalóan vannak mögöttes politikai céljai is az akcióval, és természetesen arra sincsen garancia, hogy az ígéretek szerinti új szervezet kevésbé lesz korrupt, mint az előző. Az azonban kétségtelen, hogy a bajban lévő görög államkasszára óriási terhet ró egy olyan entitás eltartása, ami messze nem hozza azt a társadalmi hasznot, amit elvárnak tőle. Nem csoda, ha a vitatott döntés egyáltalán nem népszerűtlen, a felmérések szerint nagyjából az emberek egyharmada véli úgy, hogy nem volt más út. Ne felejtsük el, hogy Görögország továbbra is függ a nemzetközi segítségtől, ha nem szorít tovább az állami kiadásokon, bármikor bekövetkezhet az államcsőd.

A magyar közmédia vezetőinek és a kirúgások után megmaradt, még mindig többezer alkalmazottnak a görög példa után azonban azon kellene elgondolkoznia, hogy hiányoznának-e bárkinek is, ha egyik napról a másikra eltűnnének. Ejtene-e könnyeket az esti Híradóért bárki is, kitörnének-e spontán utcai tüntetések, mint Athénban a döntés ellen, a görög társaikhoz hasonlóan a magyar internetes aktivisták vennék-e maguknak a fáradságot, hogy feltegyék a netre az adásokat, amelyeket a lelkes alkalmazottak immár fizetés nélkül gyártanak napról-napra. (Zárójelben, én egyébként abban sem vagyok biztos, hogy Budapesten lenne-e annyi lelkes, a köz szolgálatáért elkötelezett alkalmazott, aki egy hasonló helyzetben önkéntesen, akár egy nappal is hajlandó lenne tovább dolgozni.) Görögországban – ahol egyébként jelenleg éppen az EBU, az Európai Műsorsugárzók Uniója segítségével – műholdon és a neten továbbra is elérhető az adás, a kétharmados többség ellenzi a kormány döntését, és azt szeretné, ha újra lenne közszolgálati adás. Nálunk minden elérhető adat azt mutatja, hogy a közmédia iránti bizalom az 1990-es évek eleje óta jelentősen visszaesett, és egyáltalán nem biztos, hogy egy hirtelen kormánydöntés után bárkinek is hiányozna az a tartalom, amit a hazai közszolgálati szerkesztőségek előállítanak.