Köz, szolgálat, média címmel szervezett konferenciát a Szól a rádió 2.0 Facebook-csoport. Talán mindent elmond a magyar közszolgálatról és médiapolitikáról, hogy civileknek kellett megszervezniük egy olyan szakmai rendezvényt, ami a közszolgálat funkciójának, működésének legfontosabb kérdéseit érinti. A konferencián elhangzott előadások nem voltak tanulság nélküliek, nagyon is érdemes továbbgondolni az ott felvetődött gondolatokat. Urbán Ágnes írása. 

86%

Év végéig még

14 672 646 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Önmagában érdekes, hogy mi indít hozzávetőleg száz embert arra, hogy egy tavaszi vasárnapon beüljön egy előadóterembe és arról tartson vagy hallgasson előadásokat, hogy milyennek kellene lennie a jól működő közszolgálati médiának. Ha van igazán alulról jövő kezdeményezés, ez az volt: egy Facebook-csoport egy aktív tagja, Iványi György vállalta magára a szervezést, sikerült termet és szponzort szereznie, előadókat győzött meg, hogy erre szánják a vasárnapjukat. Regisztrálni stílusosan a Facebookon lehetett, az pedig senkit nem zavart, hogy nem volt svédasztalos vendéglátás, nem ezért mentünk oda.

Kell lenni valami igazán izgalmasnak a témában ahhoz, hogy ennyi embert megmozgatott, nem is beszélve azokról, akik az online videóközvetítést nézték. Egyáltalán nem célom, hogy tételesen összefoglaljam a konferencia legfőbb megállapításait, elvégre akit igazán érdekelt, követhette az eseményeket. Az előadásokból kibontakozó izgalmas kérdések mellett ugyanakkor nem lehet szó nélkül elmenni.

A közszolgálati média problémáit nagyon sokféleképpen lehet vizsgálni. Az aktuálpolitikai megközelítés relevanciáját adja, hogy közmédia működésére minden eddiginél több forrás áll rendelkezésre, ennek ellenére nem a zajos sikerről, hanem gyanús szerződésekről és a nevetségességbe torkolló, internetes mémként tovább élő szakmai hibákról szól a közbeszéd. Ez kétségtelenül baj, de mégis csak a felszín kapargatása abban az értelemben, hogy a közmédia funkciójáról, működéséről akkor is beszélnünk kellene, ha feleekkora költségvetésből 5 százalékkal magasabb közönségarányt sikerülne elérni. Az elmúlt hónapok botrányai nem azt jelzik, hogy itt és most valami elromlott, hanem egyszerűen csak azok számára is nyilvánvalóvá váltak a közszolgálat körüli problémák, akik eddig soha nem gondolkoztak el azon, hogy mi célból is finanszírozzuk ezt az intézményrendszert. Ha úgy tetszik, még hálásak is lehetünk a közmédia jelenlegi vezetésének, hogy mintegy állatorvosi lóként az MTVA-n bemutatják az összes szervezeti, finanszírozási, szakmai hibát: ma már nem kérdés, a közszolgálatiságról szóló vitát nem lehet elsunnyogni.

Ne legyen kétségünk, a közszolgálat az elmúlt években sem működött jól, az, hogy egy ilyen nagy szervezetet ilyen rövid idő alatt sikerült a hatalom csatlósává tenni, éppen azt mutatja, hogy ez a szerep korábban sem állt távol a szervezeti kultúrától. Ez még akkor is igaz, ha voltak tisztességesen dolgozó újságírók és a szakmai ethoszt képviselő szerkesztőségek. Az intézmény mint olyan, képtelen volt ellenállni a politikai befolyásnak és képtelen volt megtalálni szerepét az átalakuló médiapiacon.

Hogy hogy lehet kitörni ebből az állapotból, azt mindenki egyéni vérmérsékletének megfelelően próbálta megragadni, bár kétségtelen, hogy volt egyfajta generációs logikája is a válaszok megtalálásának. Azok, akik egy erős és a tájékoztatásban, szórakoztatásban jelentős közszolgálat időszakában szocializálódtak, azt keresik, hogy ezt az időszakot miként lehet visszahozni. A megoldások persze nem látszódnak, azt a problémát kivétel nélkül mindenki érzi, hogy képtelenség az idő kerekét visszafelé forgatni, egy egészen új technológiai környezetben és átalakult médiafogyasztási szokások mellett nem lehet a közszolgálat évtizedekkel korábbi működését mintaként állítani.

Sokkal izgalmasabbak azok a megközelítések, amelyek a közszolgálatiság létezésének alapját érintik: az a modell, amit ma ismerünk, lényegét tekintve a BBC-modell, ma is azt tartják etalonnak szerte a világban. Az eredeti modellt annyiban sikerült meghaladni, hogy ma már több csatornáról, szélesebb kínálatról beszélünk, és a tartalomkínálatba a rádió és a televízió mellé magától értetődően került be az új média. Az új média ez esetben jellemzően azt jelenti, hogy a közszolgálati műsorszolgáltatónak van egy jól működő honlapja, talán még mobil applikációja is, de lényegileg nincs válasz arra a kérdésre, hogy a jelenlegi médiatérképen hol van a közszolgálat helye.

Az igazán izgalmas kérdések ezen túl kezdődnek: a hagyományos felfogás szerint a közszolgálatnak kell korrigálni a piaci kudarcokat, és elő kell állítani azokat a tartalmakat, amelyeket az üzleti alapon működő kereskedelmi média nem állít elő. Hol vannak most ezek a piaci kudarcok a tartalom előállításban és a tartalom terjesztésében? Lehetséges, hogy már nem a kereskedelmi média, hanem a P2P hálózatok működésének piaci kudarcaiból kell kiindulni? Mit kell a piacnak és mit az államnak finanszírozni? Bízhatunk-e abban, hogy minden fogyasztó tudatos választás eredményeként megtalálja az őt érintő tartalmat, vagy az államnak kell gondoskodnia egy olyan tájékoztató alapkínálatról, ami mindenki számára magától értetődően elérhető? Mi a közösségi média viszonya a közszolgálati médiához, egyáltalán kell-e hogy legyen bármilyen viszony közöttük, azon túl, hogy ugyanazon médiatérben léteznek? Egyáltalán miként kellene újragondolni a jogszabályi környezetet ahhoz, hogy a közszolgálat végre ne politikusok játszótere legyen?

Meggyőződésem szerint a kérdéseknek ez az a dimenziója, amin a szakmai vitát érdemes elkezdeni. Ennek nincs igazán hagyománya Magyarországon, ha a közszolgálat válsága szóba került, az érintettek az elmúlt másfél évtizedben mantraként ismételgették az 1996-os médiatörvény vélt és valós hibáit. Rajtunk múlik, hogy az elkövetkező években ugyanezt folytatjuk, azzal az óriási előrelépéssel, hogy legalább már a 2010-es törvényt szidjuk, vagy kilépünk ebből a körből és közszolgálati média szerepének teljes újragondolását tűzzük ki célul. Ki és mi ad keretet ennek a nyilvánvalóan hosszú és fáradtságos munkának? A hatóságtól vagy magától a közszolgálati intézménytől ezt nem várhatjuk, a jelek szerint mi sem áll távolabb tőlük, meggyőződésem szerint nem is áll rendelkezésükre az ehhez a fajta stratégiai gondolkodáshoz szükséges szakmai tudás. Az akadémiai kutatóműhelyek kivéreztetve várják, hogy egyáltalán túlélik-e az elkövetkező éveket, esély sincs arra, hogy finanszírozás nélkül több éves kutatási projekteknek nekikezdjenek. Marad tehát a civil szféra, amely most egy konferenciával megmutatta magát, legalább teret adott annak, hogy ezeket a kérdéseket egymás között feltehessük. Meglátjuk, hogy ezzel mennyire jutunk.