A jó hír, hogy a jogalkotó olvasta a közszolgálati médiával kapcsolatos európai dokumentumokat. A rossz hír, hogy nem értette meg őket. Vagy éppen nagyon is kiismerte már az európai tűréshatárt. Polyák Gábor értékelése a médiatörvény módosításáról.

A héten benyújtott médiatörvény-módosítás elsősorban az állami média intézményrendszerét alakítja át, olyanra, amilyennek valószínűleg már 2010-ben is látni szerette volna a Fidesz. A hírek elsősorban a négy önálló részvénytársaság egybeolvasztásáról szólnak, de a lényeg máshol van. Az intézményrendszer átalakítása mellett, a módosítás egyébként előkészíti a közmédia piaci offenzíváját is. Két újabb közszolgálati televíziócsatornát sorol abba a körbe, amely csatornákat minden kábeles, műholdas és egyéb műsorterjesztő alapcsomagban köteles elosztani, ráadásul HD minőségben. Ez egybevág a csatornabővítési tervekkel, de nagyon nem vág egybe a televíziós és a műsorterjesztési piac érdekeivel.

86%

Év végéig még

14 672 646 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Önálló szervezetként megszűnik a Magyar Televízió, a Magyar Rádió és a Magyar Távirati Iroda, ezek beleolvadnak a Duna Médiaszolgáltató Zrt.-be, ami már a neve alapján is sokkal korszerűbb az elődöknél. A részvénytársaságok felszámolása legfeljebb azok vezérigazgatóinak, intendásainak és egyéb, valódi feladattal eddig sem rendelkező vezetőjének jelent érdemi változást, de értük nem aggódunk. Az intézményi önállóság eddig is látszat volt, munkavállalók, vagyon és döntési mozgástér nélkül ugyanis a részvénytársaságok valódi működésre képtelenek voltak. Viszont föléjük épített a jogalkotó egy klasszikus felügyeleti rendszert, politikai és társadalmi kontrollra hivatott Kuratóriummal és Közszolgálati Tanáccsal, sőt a Kuratórium az egész médiarendszer egyetlen olyan intézménye, amelybe ellenzéki pártok is delegálhattak tagokat. Ez persze nemcsak azért volt kockázatmentes „gesztus” a Fidesz részéről, mert eközben a Kuratóriumban minden döntéshez biztosította a kormánypárti többséget, hanem azért is, mert a Kuratórium az érdemi működés nélküli részvénytársaságok működését felügyelte, amiből következően neki magának sem jutott érdemi feladat. A közmédia költségvetésének elosztásáról döntő testületből ki is hagyták szépen. Ennek ellenére a Kuratóriumba delegált ellenzéki tagok időnként csaphattak volna némi zajt maguk körül.

Az a gyanúm, hogy 2010-ben azt a lépést nem merte megtenni a jogalkotó, hogy egybeolvasztja a teljes közmédiát, pedig nagyon szerette volna. Erre találta ki az MTVA-t, aminek a tejes nevét szerintem az ott dolgozók is mindig a névjegykártyájukról puskázzák. Mindegy is, a lényeg, hogy az MTVA a közmédia lelke és esze, minden döntés és minden pénz rajta folyik keresztül. Egy olyan rendszerben, ahol négy önálló részvénytársaság osztozik a közszolgálati feladatokon és pénzeken, még akár indokolt is egy koordináló szervezet. Az MTVA e szerepnél persze eleve jóval többet kapott, és mindezt úgy, hogy róla lefelejtették a demokratikus mázat, kuratóriumostól és mindenféle testületestől. Az MTVA szép példája a Fidesz világképének: egyszemélyes vezetőjét, sőt még a felügyelő bizottságát is a Médiatanács elnöke nevezi ki és hívja vissza tetszése szerint, aki viszont személyesen a miniszterelnök kegyének köszönheti a székét. Azt nyilvánvaló túlzás lenne állítani, hogy a közmédia minden vagyonáról és alkalmazottjáról maga a miniszterelnök dönt, de az biztos, hogy személyesen bíz meg valakit maga helyett, és senki másnak nem enged beleszólást ezekbe az ügyekbe.

Tegyük fel, hogy az eddigi közmédia-rendszerben volt helye valamiféle MTVA-nak, ha nem is pont ennek. De mi szükség lehet koordinációra egy olyan rendszerben, ahol a közmédia minden tevékenységét egyetlen részvénytársaság végzi? Amely részvénytársaság fölött továbbra is ott díszeleg a Kuratórium meg a Közszolgálati Testület, de amely részvénytársaság pont ugyanakkora mozgástérrel rendelkezik, mint az elődei. Ilyenből tényleg elég egy.

Az MTVA viszont nemcsak megőrzi eddigi erejét, hanem izmosodik is szépen. Eddig legalább arról nem ő döntött, hogy a közmédia feladatainak ellátására szolgáló, a törvényben meghatározott összegű közpénz az egyes közmédia-részvénytársaságok között hogyan oszlik meg. Erre a feladatra a jogalkotó létrehozta a Közszolgálati Költségvetési Tanács nevű testületet, amelynek tagjai a közmédia-részvénytársaságok vezérigazgatói és az MTVA vezérigazgatója, valamint az Állami Számvevőszék egy delegáltja. Amikor az Európai Unió azt várja el, hogy a közmédiában elköltött közpénzeket egy független testület felügyelje, biztosan nem erre a megoldásra gondol. E Tanács működéséről némi pereskedés után annyit sikerült megtudni, hogy a Tanácsnak éppen annyi elképzelése van az általa finanszírozott közszolgálati feladatokról, mint bármely járókelőnek. A dokumentumok tanulsága szerint az ÁSZ delegáltja tett néhány óvatos utalást például a műsorköltségek percalapú meghatározásának szükségességére, de néhány testületi ülés után feladta.

A mostani törvénymódosítás a Közszolgálati Költségvetési Tanácsot megtartja ugyan, de döntéshozóból véleményező testületté butítja. A költségvetésnek a különböző közszolgálati tevékenységek közötti felosztására vonatkozó döntést ezentúl az MTVA hozza, a Tanács legfeljebb kicsit lassíthatja a döntéshozatalt.

Az MTVA ráadásul saját jogrendszert is kap. Rá nem vonatkozik a szerzői jogi törvény, a munkajogi szabályozás, a vagyonkezelési szabályok, a közbeszerzési törvény, az útdíj-törvény (!), vagy éppen az ÁFA-törvény, legfeljebb csak annyira, hogy az még ne zavarja képességei kibontakoztatásában. A közmédia annyira sem becsüli a saját alkalmazottait, hogy szakszervezeti tárgyalások vagy egyedi munkaszerződések útján tegye őket kiszolgáltatottá. Üzenet ez minden munkavállalónak: a kormányzat bármikor felülírhatja a munkajogi kereteket. Az MTVA a nemzeti vagyon kezelőjeként a vagyongazdálkodás körében gyakorlatilag bármikor eltekinthet a nyilvános pályáztatástól. A törvény ennél persze árnyaltabban fogalmaz, de a meghívásos pályáztatás feltételeit sikerült úgy megfogalmazni, hogy azok nagyjából minden esetben alkalmazhatók legyenek.

A törvénymódosítás leglátványosabb eleme „A közszolgálati média stratégiai terve és a közszolgálati érték mérése” című fejezet. Ezzel üzen a Fidesz a Bizottságnak: olvastuk az elvárásaitokat, mi is tudunk ilyen szépeket írni, de ti eddig is megelégedtetek a felszínes látványmegoldásokkal, úgyhogy most is azt kapjátok.

A módosítás szerint a közmédia-szolgáltató minden évben stratégiát alkot – már látom, ahogyan az egyik állás nélkül maradt vezérigazgatót stratégiai vezérigazgató-helyettessé nevezik ki –, ami „alapul szolgál a közszolgálati médiaszolgáltatás működéséhez, valamint a közszolgálati médiaszolgáltató és az Alap közötti együttműködéshez”. Alapul szolgál, meg együttműködés, ez ám a stratégia.

A stratégiaalkotásnak ebben a formában legalább két okból nincs értelme. Mivel a törvény pontosan megmondja, hogy mennyi (köz)pénz áll a közmédia rendelkezésére, ezért nincs az a stratégia, ami ne pont ennyi pénz elköltésében látná a kívánatos jövőt. A közmédia szabályozásának alapvető hibája az előre rögzített költségvetési keret, mert ez sem hatékonyságra, sem a közszolgálati funkciók újragondolására nem ösztönöz. A médiatörvény elfogadásakor ezt a megoldást „normatív finanszírozásként” reklámozták, ami azonban éppen csak azzal kapcsolatban nem határozott és határoz meg semmilyen szempontot, hogy az egyes tartalomszolgáltatásokra a rögzített összegből mennyi jut.

A másik ok, ami miatt a stratégiaalkotás nyilvánvaló szemfényvesztés, az az, hogy nincs következménye. A törvényben rögzített költségvetési támogatás összegét nem befolyásolja, és arra sincs ráhatása, hogy a közmédia indítson-e új tartalomszolgáltatást vagy ne. Ezt a döntést ugyanis továbbra is a Médiatanács hozza meg: „évente felülvizsgálhatja a közszolgálati médiaszolgáltatások rendszerét, és dönthet arról, hogy a közszolgálati médiaszolgáltató számára fenntartja-e addigi médiaszolgáltatásait vagy megváltoztatja azok rendszerét”. Anélkül, hogy az elkészült stratégiára vetnie kellene egy pillantást.

A stratégia egyetlen helyen kap szerepet: amikor az a bizonyos Közszolgálati Költségvetési Tanács véleményt mond az MTVA által készített költségvetésről, akkor többek között ezt a stratégiát is figyelembe veszi. De az MTVA a Tanács véleményét figyelmen kívül is hagyhatja, és így a stratégia is csak az MTVA tetszése szerint befolyásolja a költségvetési tervezést.

Ugyanígy nincs semmilyen következménye a „közszolgálati érték mérésének”. A „közszolgálati érték” (public value) mérésére egyre több európai országban találunk példát. Ez a mérés azonban egy-egy bevezetni tervezett új szolgáltatás előzetes értékelését szolgálja, ami alapján tényleges döntés születik arról, hogy a szolgáltatás mennyiben szolgálná a közszolgálati célokat, és milyen mértékben torzítaná a médiapiaci viszonyokat. Az Európai Bizottság az ilyen jellegű eljárások bevezetését elsősorban azért ösztönzi, mert ezek segítségével garantálható, hogy egy-egy új közszolgálati szolgáltatás aránytalanul ne korlátozza vagy torzítsa az online és a digitális tartalomszolgáltatási piac működését. Ehhez képest a magyar szabályozás már létező szolgáltatások értékelését írná elő, és az értékelés eredményéhez semmilyen következményt nem fűzne. Akár az is előfordulhat, hogy a közmédia szomorúan megállapítja, hogy az általa működtetett valamely tartalomszolgáltatás semmilyen közszolgálati értékkel nem rendelkezik, aztán folytatja tovább ugyanúgy. Arra egyébként nagyon kíváncsi vagyok, hogy a közmédia-rendszer jelenlegi vezetői mit is értenek közszolgálati érték alatt.

Természetesen a stratégiaalkotást és az értékelést is házon belül kell megvalósítani, nyilvános konzultációról vagy objektív külső értékelőről nem esik szó.

A módosítás tehát egyszerre akarja meggyőzni Európát, és végleg kivonni bármilyen kontroll alól a közmédiában elköltött közpénzek ellenőrzését. Az utóbbi célkitűzés elérése nem kétséges. Sajnos az európai döntéshozók meggyőzése sem tűnik nagy feladatnak, ebben már komoly tapasztalata van a kormánynak. Kizárólag az Európai Unió felelőssége, hogy hagyja-e magát hülyére venni.