Magyarország negatív példája új elemeket vihet a médiaszabadságról folyó európai vitákba –  a hangos politikai adok-kapokon túl ez is kiderült az Eurpai Parlament szabadságjogokkal foglalkozó bizottságának ülésén. Mong Attila írása.

“Lágy cenzúra? Nagyon jó, ez új? Hol találok róla irodalmat?” – jött oda hozzám egy portugál EP-képviselő titkára miután közel két órán keresztül tartott a meghallgatás az Európai Parlament Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi (LIBE) Bizottságának ülésén Brüsszelben múlt csütörtökön.

A vita nagy része, ahogyan ez már az EP-ben szokás, főleg politikai volt: a magyar kormány képviselője – az Eurológus találó megjegyzése szerint a magyar közönség “beetetése” végett  – már az első megszólalásában “leszappanoperázta” az ülést, ami várható módon teljesen kiakasztotta a teremben helyet foglaló baloldali-liberális-zöldpárti képviselőket, amire a Fideszt támogató Európai Néppárti képviselők sem vártak sokáig, védelmükbe vették a számukra az EP hatalmi küzdelmeiben igencsak fontos magyar jobboldali pártot, a kormányt, kifogásolták az ülésen résztvevő meghallgatottak egyoldalúságát, amit persze az idézett elő, hogy az esemény előtt pár nappal, politikai egyoldalúságra hivatkozva lemondta a részvételét Fricz Tamás, akinek pedig éppen az lett volna a szerepe, hogy kiegyensúlyozza az eseményt. A magyar kormányt képviselő Kovács Zoltán, nemzetközi szóvivő – bár tökéletesen beszél angolul – magyarul szólalt meg, ami szintén azt jelezte, hogy esze ágában sem volt a vita tartalmi, tényszerű részéhez hozzájárulni, egyszerűen csak az esti híradók, azon belül is persze az állami propaganda híradó számára akart jól használható soundbyte-ot gyártani. Azzal pedig, hogy azt mondta, egy olyan szappanoperára kezd hasonlítani a magyar kormány és az uniós illetve nemzetközi szervezetek vitája, ahol nem csak a szereplők, de a forgatókönyvírók sem tudják, miről akar szólni a történet, pontosan elére a célját.

De persze nem teljesen, mert ez azért mégiscsak az Európai Parlament, ahol a politikai csindadrattán túl azért (néha) esik szó fontos tartalmi kérdésekről is. Így fontos volt Móra Veronika (Ökotárs Alapítvány) tényleg tényszerű összefoglalója arról, hogy mi zajlik a hazai civil szervezetek körül, az Amnesty International európai vezetőjének beszámolója az emberi jogokkal kapcsolatos problémákról, és az is, ahogyan az Európai Bizottság emberi jogi biztosának tanácsadója a magyar kormány érveit is figyelembe véve korrekt módon tájékoztatatta a bizottságot a folyamatban lévő emberi, polgári jogokkal kapcsolatos vizsgálatokról.

Nekem a nagy felismerés az volt, hogy az ilyen, első látásra pusztán politikai jellegű bizottsági meghallgatások is mennyire sokat tudnak segíteni abban, hogy a nekünk, újságíróknak fontos ügyek, trendek, problémák nagyobb eséllyel kerüljenek be az európai vitákba. Az EP ugyanis abban mindenképpen különbözik a magyar parlamenttől, hogy bár nyilvánvalóan sokszor laikus, a témához nem feltétlenül jól értő képviselőkkel ott is lehet találkozni, viszont abban ordító a különbség, hogy mennyire komolyan veszik a munkájukat.

Az előadásomban egyrészt szót ejtettem a Mérték által 2014-ben elkészített lágy cenzúráról szóló jelentésről (amelynek frissített, 2014-es változatával hamarosan jelentkezünk), amely többek között azt vizsgálta, hogy az állami hirdetések, a rajtuk keresztüli politikai nyomás, a médiában tapasztalható gazdasági nyomásgyakorlás hogyan befolyásolja a független újságírás esélyeit. Az elődás után a fent említett portugál képviselő emberén kívül, teljes meglepetésemre a vitában azért főleg a magyar kormányt és logikusan a Fideszt védelmező néppárti képviselő is felbukkant a beszélgetés után és ugyanerről akart többlet információkat megtudni.

Míg azonban a portugál szakértő azzal támadott le, hogy mennyire elképesztően hasonlít mindaz, amit a magyar piacról mondtam az ő hazai problémáikra, és hogy ezzel a nyomásgyakorlással mennyire európai szinten kellene foglalkozni, a német néppárti képviselő (egyébként már a vitában, a teljes nyilvánosság előtt is) amiatt értetlenkedett, hogy ő nem tudja, hogyan érvényesül a poltikai nyomás az újságírókra. Ő ezt nem tudja elképzelni, és mondjak már példákat. Egyrészt a Mérték sajtószabadság indexében – feleltem, évente közvéleménykutatásokat végzünk újságírók között, amelyek ugyan nem reprezentatívak, de mégis érdekesek, hiszen névtelen módon adnak lehetőséget az újságírók számára, hogy beszámoljanak ilyen nyomásgyakorlási kísérletekről. A számok, amiket idéztem, persze nem győzték meg, de legalább láthatólag elgondolkodtatták.

Amikor pedig az Origo.hu-nál tavaly történteket, a főszerkesztő valószínűleg politikai okokból történő elmozdítását említettem neki, azzal, hogy a háttérben azért mégiscsak a kontinens egyik legnagyobb és legtőkeerősebb vállalkozása a Deutsche Telekom hódolt be a politikai nyomásnak, legalább okoztam neki kellemetlen perceket.

Ha annyit elértem, hogy egy számunkra fontos vizsgálati téma (lágy cenzúra, öncenzúra, a politikai nyomásgyakorlás bonyolult természetrajza) elgondolkodtatott pár európai döntéshozót, akkor már nem volt hiábavaló odamenni és “végigélvezni” a politikai viadalt.