A közmédia újabb átalakítása és az állami hirdetések elosztásának átszabása jelentős változást jelez a médiapiacon: egy több évtizedes újságírói szerepfelfogás hivatalos támogatása szűnik meg. Mong Attila írása.

Rohamtempóban közbeszereztet az MTVA, hogy a tervezett időpontban, március 15-én, tehát – figyelem, humorérzék! – a szabad sajtó napján el tudjon indulni az M1 helyén kialakítandó új hírcsatorna. Miközben csaknem 200 fős leépítést jelentettek be, több tucatnyi teljesen kezdő újságírót képeznek arra, hogy üzembiztosan, a nap 24 órájában tudják szállítani a megfelelő hangvételű híreket, olyanokat, amelyeket a közmédia nézői jelenleg (a teljes napi hírblokkokat összeadva) naponta legfeljebb pár órában “élvezhetnek”. Ezekben a hírekben a miniszterelnök valóságos emberfeletti hős, akinek az intézkedései (a devizahitelesek védelmétől a terrorizmuson át a munkahelyeteremtésig) megvédik a magyarokat, az ország a béke szigete egy zavaros világban, ahol az emberek boldogok, örülnek az új megyei matricáknak és élvezik, hogy vasárnap nem kell vásárolniuk, végre a családjukkal lehetnek. Az ellenzék, a civilek, az újságírók pedig gonosz erők, amelyek a nemzet boldogságára törnek. A közmédiában már eddig is a kormányzati spindoktorok határozták meg az üzenetet- most a nap 24 órájára kiterjedően tehetik majd meg. A manipuláció kötelező tantárgy. Ezzel párhuzamosan, Orbán Viktor személyes találkozón közölte az eddig szövetségesnek tekintett jobboldali sajtótermékek vezetőivel, hogy állami pénzre (hirdetésre, támogatásra) többet ne számítsanak, ez pedig több kiadónál – mint a napokban megírtuk – válsághelyzetet teremthet.

A nem utolsósorban a hűséges sajtónak köszönhetően megnyert parlamenti és önkormányzati választás után alig pár hónappal bekövetkezett események pontosan kiszámítottnak, tervezettnek és tudatosnak tűnnek, amelyeket érdemes önmagukban is vizsgálni, még akkor is, ha tudjuk, egyáltalán nem függetlenek a kormányfő és korábbi legfontosabb gazdasági háttérembere, Simicska Lajos között már tavaly kitört, elsősorban a hatalom, a pénz és a megszerezhető üzletek körül dúló háborúskodástól. Annál is inkább, mert a médiapolitikai változás üzenete teljesen egyértelműnek tűnik: a kormány, pontosabban a sajtópolitikát meghatározó tanácsadók, és persze  – ne legyenek kétségeink – az ügyeket személyesen követő miniszterelnök úgy érzi, nincs többé szüksége a tradícionális jobboldali sajtóra.  Egyszerű propagandisták, kiszámítható médiakatonák kellenek nekik.

Mi jellemzi ezt a hagyományos jobboldali sajtót, ami mostantól – ezek szerint – nem érdemel tudatos támogatást?

A rendszerváltás után kialakult jobboldali média szerepfelfogása történelmileg az 1990-es években alakult ki, és mindenekelőtt válasz volt az akkori baloldali, elsősorban pedig a Népszabadság nevével fémjelzett pártállami gyökerekkel bíró sajtó hozzáállására. A pártállam utolsó évtizedeiben a sajtó nagy részétől már nem azt várta a politika, mint az 1950-es évek propagandistáitól. Az 1980-as években, főleg az évtized második felében, a rendszer fellazulásával párhuzamosan az újságírók – bár nyilvánvalóan a hatalmi elit részeként – egyre gyakrabban demonstrálhatták “függetlenségüket”, bírálhattak egyes döntéseket, hivatalnokokat, eseményeket – természetesen a geopolitika által meghatározott kereteken belül, a tabukat tiszteletben tartva. A bírálatok hangvétele, egyben az újságírói szerepfelfogás meghatározó mozzanata a “javító kritika”, fő törekvése pedig a rendszer jobbítása volt. Ez a hagyomány élt tovább az 1990-es években a baloldali sajtóban, amely egyértelmű ellenszenvvel, és teljesen más mércével mérte a jobbodali pártokat, kormányt, mint a saját táborát.

Amikor 2012-ben a magyar sajtóban tapasztalható öncenzúra mechamizmusait kutattuk, meglepő volt látni, mennyire erősek továbbra is ezek a kulturális hagyományok jobb- és baloldalon egyaránt. „Nem egy szabadságharcos típus vagyok, szerintem fontosabb az, hogy az újságíró olyan eszközrendszerrel rendelkezik, amellyel befolyásolni tudja a politikai döntéseket. A mi oldalunk felé ezért jobbító kritikát fogalmazunk meg. Közhelyesen hangzik, de értük haragszunk” – mondta például akkor egy jobboldali újságnál dolgozó riporter, aki egyébként azt is hozzátette, hogy valójában a közönség is ezt várja el tőlük, nehezen értelmeznek olyan cikkeket, amelyek kritikusak a Fidesszel, vagy személyesen Orbán Viktorral szemben. Az “értetek-haragszunk” hozzáállásba a jobboldali sajtóban belefért például Schmitt Pál köztársasági elnök bírálata és lényegében lemondásra való felszólítása, de nem fért bele sose a saját tábor piszkos ügyeinek feltárása. (Ezek a határok a baloldali sajtóban máshol húzódtak.)

Érdemes tehát egy felkiáltójelet tenni most az események közben, hiszen ez a hagyomány az, amit eddig (egyébként szintén jobb és baloldalon is) különböző kormányok teljes konszenzussal, és egyébként a magyar közönség nagy részének jóváhagyása mellett – ha esett, ha fújt – fönntartottak. A piacon amúgy életképtelen napi-, hetilapokat, rádióállomásokat és tévéket finanszíroztak állami hirdetésekkel, politikailag motivált magánhirdetésekkel, vagy az állami üzleteken meggazdagodott oligarchák tulajdonosi támogatása mellett. Ez az a hagyomány, amit most Orbán Viktor magára készül hagyni, és elengedi a kezét azoknak az újságíróknak, szerkesztőknek, akik ebben a logikában működtek. Az első nyilatkozatok azt jelzik, egyelőre nagy a tanácstalanság.

Hogy is mondták a pártállamban? Eddig volt “elvtárias, baráti” légkör, most jön a “baráti”?