A média egyfelől konstruálja a valóságot, hiszen olyan eseményekről számol be, amelyekről nincs közvetlen tapasztalatunk, másfelől strukturálja azt, hiszen a hírekben szereplő témáknak kisebb, vagy nagyobb jelentőséget tulajdonít. Nyilvánvaló, hogy a hírműsorok elsőként a legfontosabb eseményekről adnak számot, de mi történik akkor, ha egy eseményt csak bizonyos médiumok tekintenek hírnek? Navratil Szonja írása.

A múlt héten az internetes, illetve a nyomtatott sajtó arról számolt be, hogy Habony Árpádot, a miniszterelnök tanácsadóját garázdaság vétsége miatt korábban jogerősen elítélte a bíróság. A két kereskedelmi, illetve a közszolgálati televízió viszont úgy tűnik, hogy sem február 27-én, amikor a hír megjelent a médiában, sem a következő napon nem tartotta hírértékűnek Habony tettét. Kérdés, hogy miért.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Számtalan szociológiai kutatás foglalkozott annak a kérdésnek a megválaszolásával, hogy mitől hír egy hír, és mely történéseknek van hírértéke. A hírek lehetnek aktuálisak, és időszerűek, lehetnek váratlanok, mint a természeti katasztrófák, vagy éppen elvártak, mint a sajtótájékoztatók, szokatlanok, mint egy elefánt bébi születése, vagy egyszerűen csak érdekesek a hírfogyasztó közönség számára, mert a társadalom elitjéről szólnak. Az, hogy mi számít hírnek sokszor vita tárgya, bár esetünkben a perszonifikáció megkönnyíti a kérdés eldöntését.

Mint Magyarország miniszterelnökének főtanácsadója, mint a politikai közéletben résztvevő személy, Habony Árpád még annak ellenére is közszereplőnek számít, hogy nem visel köztisztséget. Egy politikus közszereplő által elkövetett bűncselekmény pedig olyan esemény, amely több szempontból is hírértékű lehet. Egyfelől a hírek közül a politikai tárgyúak kiemelt jelentőséggel bírnak, a választópolgárok ugyanis a hírekből juthatnak olyan információkhoz, amelyek lehetővé teszik számukra a felelős döntést arról, hogy kire adják a szavazatukat a választásokon. Nyilvánvalóan fontos információt jelent a választópolgároknak az a tény, hogy a miniszterelnök olyan ember tanácsaira hallgat, akit garázda magatartásáért az igazságszolgáltatás elmarasztalt. Másfelől váratlannak és szokatlannak is tekinthető mindez, hiszen a közvélemény magáról a büntetőeljárásról sem tudott, de arról sem, hogy a bíróság végül jogerősen megállapította Habony Árpád bűnösségét.

Ha igaz a fenti okfejtés logikája, akkor Habony Árpád garázda cselekményének volt hírértéke, az országos televíziók hírműsorai mégsem számoltak be róla. A miértre több válasz is adható, de az aznapi történések tükrében a legvalószínűbbnek az öncenzúra jelensége tűnik. Mert történhetett volna egy sokkal nagyobb jelentőségű esemény, amely kiszorította volna a hírfolyamból Habony Árpád tettét, de ilyen esemény nem történt. Marad tehát az öncenzúra, mint az elhallgatás oka. A hatalom vélelmezett igényeivel szembeni megfelelési kényszer óriási veszélyt jelent a sajtószabadságra, mert az újságíró, hírszerkesztő célja ilyen esetben nem az objektív tájékoztatás, hanem a hatalom általa feltételezett elvárásainak teljesítése. Valamiféle mércének próbál meg megfelelni a hírszerkesztő, kitalálva, hogy melyek azok a hírek, amik esetleg érzékenyen érinthetik a hatalom képviselőit.

Azok a hírfogyasztó választópolgárok, akik az elmúlt napokban túlnyomórészt, vagy kizárólagosan országos televíziókból tájékozódtak Habony Árpád bűncselekményéről nem értesültek. De ugyanígy nem értesülhettek korábban Simicska Lajos, vagy Nyerges Zsolt bárminemű tevékenységéről sem. Manapság úgy tűnik, mintha egyes médiumok összeállítottak volna egy névsort azokról a közszereplőkről, akiket nemcsak, hogy bírálni nem lehetséges, de még a nevük sem említhető meg a hírekben. Ezt támasztja alá a tavalyi évben készített újságírói mélyinterjúk egyike is, az egyik kereskedelmi televízió szerkesztője szerint ugyanis az „Egyes politikusokat személyükben nem lehet nálunk támadni, van egy ilyen belső, ki nem mondott megállapodás. Tartózkodunk olyan sztoriktól, amelyek „karaktergyilkosságra” alkalmasak lehetnek, de tabunak számítanak a párt körüli gazdasági oligarchák is. Itt persze az az indoklás, hogy ezek túl bonyolult ügyek, inkább foglalkozzunk olyan gazdasági témákkal, amelyek az emberek zsebét közvetlenül érintik.”

A média hatalomtól való félelme azonban nem alaptalan, hiszen az újságírók, vagy még abszurdabb esetben kommentelők ellen rágalmazásért indult büntetőeljárások éppen azt bizonyítják, hogy a hatalom a neki nem tetsző vélemények közlését megtorolja.

Az öncenzúra terjedése pedig több mint baj, mivel így a hírfogyasztók közül azok között, akik csak a kereskedelmi televíziókból tájékozódnak, és azok között, akik különböző forrásokat is elérnek egy egyre növekvő információszakadék jöhet létre, amely kizár bizonyos csoportokat a valóság, a tények összességének megismeréséből. Azt, hogy minek van hírértéke végső soron mindig a médiumok, a hírszerkesztők döntik el, ez nemcsak joguk, de feladatuk is. A tények közötti szelektálás azonban akár a társadalom dezintegrációját is eredményezheti, ha oda vezet, hogy az ország lakóinak egyik része egyszerűen nem rendelkezik információval a valóságról.