Egy, a napokban nyilvánosságra került szexuális zaklatásos ügy a média szempontjából is nagyon sok kérdést vet fel. Urbán Ágnes írása.

Óriási vihart kavart Magyari Péter kiváló cikke a 444.hu-n, amelyből kiderült, hogy az ELTE Trefort Gimnázium és Gyakorlóiskola tanára, későbbi televíziós szerkesztő a nyolcvanas évek végén szexuálisan zaklatta a diákjait. A történet legszörnyűbb része, a 25 évvel ezelőtti iskolai eset természetesen nem releváns egy médiablog szempontjából (a jogi helyzetet jól összefoglalja az Így írnánk mi blog), azonban mi sem mehetünk el a történtek mellett.

Sajátos módon a közösségi média a cikk megjelenése óta néven nevezi Sipos Pált, a Magyar Televízió korábbi kulturális főszerkesztőjét, aki a cikkben csak S.-ként szerepel. Az újságíró nem írta ki ugyan a nevet, de kellőképpen sok információt árult el róla, ráadásul mint kiderült, a zaklatásos ügyről sokan tudtak, így pillanatok alatt azonosíthatóvá és azonosítottá vált az elkövető. Az eset jól mutatja, hogy a médiatér sokkal összetettebbé vált, mint korábban bármikor. A kommentelők más jogi helyzetben vannak, mint a médiaszolgáltatók, így fordulhat elő az, hogy a napok óta Sipos Pált emlegető felhasználók mellett a médiaszolgáltatók továbbra is ragaszkodnak S.-hez.

A történetnek legalább ennyire izgalmas része az, amiről egyelőre kevesen beszélnek: Sipos Pál két évtizeden át volt a közszolgálati Magyar Televízió munkatársa, többek között ifjúsági műsorok szerkesztője és végül a kulturális szerkesztőség vezetője. Külön érdekesség, hogy kirúgása után a Mozgó Világban háromrészes sorozatban dolgozta fel a Magyar Televízió rendszerváltást követő történetét A vég kezdete címmel (itt, itt és itt).

Adva van tehát a közszolgálati televízió egy korábbi munkatársa, aki korábban fiatalkorúakat zaklatott, sőt, a cikk szerint a Magyar Televízióban is felhasználta hatalmát arra, hogy szexuális kapcsolatot létesíthessen a munkatársaival. Van néhány kérdés, amit ebben az esetben feltétlenül fel kell tenni.

Mi történt az elmúlt két évtizedben a Magyar Televízióban? Mi volt az előmenetel módja, mennyiben számítottak a szakmai, és mennyiben az egyéb szempontok a személyi döntéseknél? Facebook-kommentekben „szereposztó díványokról”, „kölcsönös előnyökről” lehet olvasni, illetve arról, hogy Sipos Pál esete egyáltalán nem egyedi és amit tett, nem tehette volna meg, ha „fent” nincsenek támogatói. Az akkori MTV-sek kommentjei arra utalnak, hogy az intézményben egy premodern, rendies, szinte archaikus, személyi függéseken alapuló kultúra volt, amiben ezek az eljárások szinte normálisnak számítottak, vagy legalábbis elfértek. Ez persze egyáltalán nem mentesíti az elkövetőt, hiszen az, hogy valami létezik, még nem fogadható el normaként. Mindenesetre itt lenne az ideje ennek a rendies világnak a feldolgozására, a még élők tapasztalatainak, tudásának szisztematikus összegyűjtésére, az egész rendszer működési mechanizmusainak feltárására. Aligha fogunk tudni az elkövetkező években a közszolgálati média megújulásáról beszélni, ha teljesen zárt, és a szélesebb közvélemény számára ismeretlen marad az a kultúra, ami ott kialakult.

Hasonlóan izgalmas kérdés, hogy mit lehet, illetve mit kellene tennie most a közszolgálati televíziónak. Magától értetődően adódik a válasz, hogy az MTVA-nak vizsgálatot kell indítania: el kell kezdenie a múlt feltárását, segíteni az áldozatokat abban, hogy elő merjenek jönni és névvel vagy név nélkül segítsék a vizsgálatot, valamint természetesen bocsánatot kell kérni az érintettektől. Emellett a közmédia intézményeinek fel kell tárniuk a nyilvánosság előtt, hogy milyen működési mechanizmusok segítik az ilyen és ehhez hasonló visszaélések elkerülését. Melyek azok a eszközök, amelyek a szexuális zaklatást, de az egyéb érdemtelen, vagy nem teljesítményen alapuló előmenetelt megakadályozzák? A helyzetet furcsa módon segíti, hogy az elmúlt években kicserélődött a közszolgálati média személyi állománya, a most ott lévők többsége nem köthető a korábbi időszakhoz. Személyes kockázat nélkül vállalható tehát egy ilyen vizsgálat, ráadásul az MTVA jelenlegi vezetése érdemben növelhetné az intézmény presztízsét, ha a tisztázó feladatot komolyan veszi. Mindezekből következően pedig garanciákat kellene kialakítani, hogy ilyen vagy ehhez hasonló események, így hatalommal való visszaélés, megrontás, szexuális zaklatás, erőszak ne fordulhassanak elő többé.

A fentieknél általánosabb kérdés, hogy a történettel mit kezd a mainstream média. A cikk megjelenése óta eltelt két nap, de még nem jelent meg az elkövető neve. Lehet persze jogi kockázatra, ártatlanság vélelmére hivatkozni, de nem volt olyan régen, mikor az úszónő Szepesi Nikolett önéletrajzi könyvében írta le konkrét név említése nélkül, hogy szexuális zaklatásnak volt kitéve. Az elkövető könnyedén azonosítható volt és gyakorlatilag a teljes magyar média azonnal nevesítve tárta fel a gyúró viselt dolgait. Nagyon nehezen érthető, hogy a két esetet miért kezelik ennyire eltérő módon a szerkesztőségek, hiszen Magyari Péter cikke sokkal alaposabban, sokkal több szereplőt megszólaltatva tárta fel az ügyet, és mint kiderült, Sipos Pál múltja aránylag széles körben közismert volt. Mi az oka annak, hogy ezt az ügyet ennyire másképp kezeli a média, mint az úszónőét? Egyáltalán miért nem írta le Magyari Péter a nevet, hiszen – mint a cikk végén olvasható – az elkövető még nyilatkozott is, elismerte tettét. Mi indokolja ilyen esetben az anonimitást, főleg abban a formában, hogy aki akarja, percek alatt azonosítani tudja a főszereplőt?

A szexuális zaklatás minden esetben nagyon érzékeny történet, jelen blogban nem is volt cél ennek az ügynek minden elemét feltárni. A Mérték azonban nem mehet el szó nélkül egy olyan jelenség mellett, ami ennyire élesen rámutat a közszolgálati média kulturális környezetére és a teljes magyar média működésének ellentmondásosságára. Mindenesetre a legnagyobb elismerés illeti a 444.hu-t, Magyari Pétert és természetesen azokat, akik áldozatként megszólaltak a cikkben. Innentől kezdve mindannyiunk felelőssége, hogy ez a történet milyen irányt vesz, valóban elvezet-e a régóta lappangó titkok leleplezéséhez és a hasonló jellegű történetek megakadályozásához. Hiszen a legizgalmasabb kérdés most az, hogy a konkrét történet feltárásán kívül mit tehet még a nyilvánosság, illetve a mainstream média? A múlt feldolgozása azért különösen fontos, mert a média ezen keresztül tud hatni a ma élő mechanizmusokra: olyan nyilvánosságot kell teremteni, amelyben az ilyen esetek kiderülnek és van következményük. A Mérték segít és támogat minden olyan törekvést, ami a mai nyilvánosság és médiarendszer átláthatóságát, jogszerűségét, teljesítményelvűségét segíti.

PS: Ez az írás nem születhetett volna meg a közösségi médiában két napja zajló vita, a különböző nézőpontokat megvilágító kommentek, az ezekből kialakult magánbeszélgetések nélkül. Ezúton is köszönöm mindenkinek a gondolatébresztő mondatokat.

Jelen írás a Mérték Médiaelemző Műhely és nem a HVG szerkesztőségének tartalma!