Úgy tűnik, Európa pánikba esett. Egyre jobban frusztrálja, hogy képtelen a nagy amerikai újmédia-vállalkozásokkal szemben bármi versenyképeset kitermelni. Pótolja-e a kreativitást a jogászkodás? Polyák Gábor írása.

Hálózatsemlegesség testre szabva

86%

Év végéig még

14 672 646 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Két hete az Európai Parlament rábólintott egy olyan jogszabályra, amely címében a „nyílt internet” védelmét szolgálja, tartalmában éppen az ellenkezőjét teszi. A most jóváhagyott európai szabályozás – a magyar jogalkotót megszégyenítő kétértelműségeivel – alapvetően a nagy telekom cégeknek kedvez. Azzal, hogy lehetővé teszi a távközlési vállalkozások számára „meghatározott tartalomra, alkalmazásokra vagy szolgáltatásokra vagy ezek kombinációjára optimalizált szolgáltatások” nyújtását az internet-hozzáférési szolgáltatásoktól eltérő feltételekkel, egyértelműen megnyitja az utat új bevételi források szerzése előtt. A sávszélesség egy részét ugyanis fenntarthatják egyes tartalomszolgáltatókkal kötött egyedi megállapodások teljesítésére, amelyek keretében külön díjazás ellenében az általános internet-hozzáférésnél magasabb minőségű szolgáltatást nyújtsanak.

A távközlés európai szabályozása az 1990-es évek eleje óta kifejezetten a verseny élénkítésére irányult. Célja az állami monopóliumok lebontása, majd a távközlési piac új szereplőinek kedvező versenyfeltételek kialakítása volt. Ez a szabályozás abban hitt, hogy a piac megnyitása a versenytársak előtt, a távközlési piacra való belépés ösztönzése alacsonyabb árakat és több innovációt hoz, mint ami a monopolszolgáltatóktól várható. Ehhez az európai szabályozás hozzáférhetővé tette a korábbi monopolszolgáltatók hálózatát az új piacra lépők előtt, hogy azok minimális befektetéssel nyújthassanak új szolgáltatásokat a fogyasztók részére.

Ennek az iránynak a helyességét Németország már 2006-ban megkérdőjelezte. A német jogalkotó megpróbálta kivenni az európai távközlési szabályozás hatálya alól a Deutsche Telekom újgenerációs szélessávú hálózatainak fejlesztését. A német törvény az Európai Bíróság előtt végül megbukott. Azt a konfliktust azonban láthatóvá tette, hogy miközben az új piacra lépő vállalkozások a korábbi monopolszolgáltatók infrastruktúráját használva azok piaci pozícióját folyamatosan gyengítik, a komolyabb fejlesztésekhez szükséges tőkével továbbra is leginkább a korábbi monopolszolgáltatók rendelkeznek. A német szabályozás tehát azt a koncepciót kérdőjelezte meg, hogy a több verseny szükségszerűen több innovációval jár. Ebben a kérdésben a közgazdászok álláspontja sem egyértelmű: versenynyomás nélkül nincs ösztönzés a fejlesztésre, de a versenyben felaprózott erőforrások nem feltétlenül fedezik az innováció költségeit.

Európai piacvédelem

A hálózatsemlegességről szóló döntés végső soron ugyanezt a kérdést veszi elő. A hálózatsemlegesség fenntartása ugyanis egyértelműen az internetes piacra belépő új vállalkozásoknak kedvez, akiknek egyrészt nem kell viselniük a hálózat használatának költségeit, másrészt legalább technikai értelemben azonos esélyük van eljutni a felhasználókhoz. Ugyanakkor a hálózatfejlesztés költségei továbbra is az európai távközlési szolgáltatóknál, leginkább a korábbi monopolszolgáltatóknál jelentkeznek. A hálózatsemlegesség ugyanakkor nem egyszerűen a start-up-ok támogatása, hiszen a távközlési szolgáltatók a beruházási költségeiket a legnagyobb hálózati forgalmat generáló Google-lal vagy Netflix-szel sem tudják megosztani. Másfelől a fogyasztók növekvő sávszélesség-igénye, a nagy sávszélességű hozzáférés iránti kereslet növekedése éppen ezeknek a vonzó tartalmaknak köszönhető. Mindebből egy dolog biztosan látható: egyszerű válasz biztosan nincs arra a kérdésre, hogy szükség van-e a hálózatsemlegesség fenntartására.

Most mindenesetre nem az új piacralépők, hanem az új bevételi forrásokat kereső mamutok sorsát viseli a szívén az Európai Unió. Mintha fordulat következett volna be a versenyről és az innovációról vallott nézetekben. Mintha most mégis inkább abban bízna az EU, hogy a tőkeerős, az európai gazdasági és politikai rendszerekbe mélyen integrált nagy távközlési vállalatok tudnak előállni olyan szolgáltatásokkal az infokommunikációs piacon, amelyek végre felveszik a versenyt az amerikai óriásokkal.

Jól illeszkedik ebbe a koncepcióba a német kormányzat múlt héten publikált álláspontja az audiovizuális médiaszolgáltatási irányelv felülvizsgálatáról. Ebben a német kormányzat amellett érvel – egyébként teljes összhangban a Mértéknek az Európai Bizottság konzultációjában kifejtett álláspontjával –, hogy a jövőben az olyan on-demand szolgáltatásokra, mint a Netflix, vagy akár az Amazon, ugyanolyan szabályok vonatkozzanak, mint a televíziós műsorszolgáltatásokra, mégpedig a televíziós szolgáltatások szabályozásának enyhítésével. E mögött az a megfontolás áll, hogy az európai médiapiacon a hagyományos televíziós szolgáltatók hosszabb távon is a legfontosabb szereplők maradnak, versenyképességüket azonban éppen az európai szabályozási terhek korlátozzák. Ezek a szabályozási terhek ugyanakkor nem vonatkoznak a lekérhető – és jellemzően nem európai – szolgáltatásokra, amik pedig a nyugat-európai piacokon egyre fontosabb szereplők. Rossz ötlet lenne az on-demand szolgáltatások szabályozásának szigorítása, mert az megfojtaná az esetleges új európai kezdeményezéseket. Ennek alternatívája a televíziós szolgáltatások felszabadítása a szabályozási terhek alól. A legjobban persze itt is a médiapiac „nagy öregjei” járnak, de legalább nem az új piacralépők kárára.

Irány Amerika

Az európai piacvédelem további eszköze az európai szabályok kiterjesztése a nem európai vállalkozásokra. Ez nem csak az európai vállalkozások versenyfeltételeit javítja, hanem adott esetben olyan nem gazdasági jellegű európai értékek melletti kiállást is mutat, mint a magánszféra tisztelete.

Sokat beszéltünk például az „elfelejtődéshez való jogról”, azaz arról, hogy az Európai Bíróság szerint a Google a felhasználó kérelmére köteles törölni az őt sértő archív adatokat. Ahhoz azonban, hogy a Google-lal szemben ez a kötelezettség megállapítható legyen, mindenekelőtt a Bíróságnak ki kellett mondania, hogy a Google az európai adatvédelmi jog hatálya alatt áll, akkor is, ha az érintett európai országban csak egy reklámértékesítő-vállalkozást működtet. Ehhez az európai adatvédelmi irányelv meglehetősen rugalmas értelmezésére volt szükség, amivel végső soron nemcsak a Google-ra és nem csak a törlési joggal kapcsolatban, hanem bármely nem európai (média)vállalkozásra és az egész európai adatvédelmi joggal kapcsolatban biztosítható az európai szabályozás kiterjesztése.

Ugyancsak rugalmas jogértelmezés kellett Max Schrems ügyének elbírálásához: az osztrák joghallgató azt kifogásolta, hogy a Facebook Európából Amerikába szabadon továbbíthatja a felhasználók személyes adatait egy olyan megállapodás alapján, amely az Egyesült Államokban az európainál alacsonyabb szintű védelmet biztosít ezeknek az adatoknak. A Bíróság szerint az európai adatvédelmi irányelvben a személyes adatok EU-n kívüli kezeléséhez megkövetelt „megfelelő védelmi szint” az európaival „egyenértékű” védelmet jelent. Hiába nagyvonalú tehát a jogszabály szövege, és engedi meg első olvasatra a lazább amerikai szabályok alkalmazását, a Bíróság ezt másképp értelmezi, és az amerikai (média)vállalkozásoktól is elvárja az európai adatvédelmi szabályok betartását. Ebben az esetben megint az az igazán érdekes, hogy a Bíróság az európai szabályok alkalmazási körét kiterjeszti a nem európai vállalkozásokra is.

Mindkét döntés érzékenyen érinti a vizsgált vállalkozásokat, és látványos kísérlet az Európán kívüli versenytársak betörésére. Az európai vállalkozások versenyképességét erősítő szabályozási megoldások feltétlenül támogatandók, még ha nem is mindig lehet megjósolni az eredményüket. Amikor azonban a szabályozás a saját üzleti gyakorlataikba beleragadt mamutokat védi, akkor az európai kezdeményezések elől is elszívja a levegőt. Ráadásul nem gondol arra, hogy a mamutokat nem elég megmenteni, azokat már feltámasztani kell.