Politikai véleményt általában nem nyilváníthatnak nyilvánosan hírügynökségi szerkesztők. Miért baj mégis az MTI vezetőjének utasítása? És miért csettintene Kádár? Mong Attila írása

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Véleménydiktatúrát kiáltottak sokan a Facebook-on és a sajtóban is arra a hírre, hogy az MTI vezérigazgatója körlevélben figyelmeztette az állami hírügynökség munkatársait, hogy ne nyilvánítsanak politikai véleményt a közösségi médiában, és egyéb nyilvános felületeken, például fórumokon. A hvg.hu arról értesült, hogy a körlevélhez képest részletesebb útmutatót is készíttet a vezérigazgató az üzemi tanáccsal. „Egy körüzenetben figyelmeztettem a munkatársaimat, hogy nyilvános felületeken és fórumokon ne politizáljanak, mert az szerintem nem illik egy közszolgálati újságíróhoz” – nyilatkozta Belénessy Csaba.

Először is nem állhatom meg, hogy a körlevél vicces kontextusára ne hívjam fel a figyelmet, hiszen éppen Belénessy volt az, aki egy 2010-es interjújában valójában egyértelmű politizálásra szólította fel a munkatársait. Nehezen értelmezhető másként ugyanis az a mondat, amit a 168 órának mondott. „Az nem megy, hogy elfogadjuk a tisztséget, majd szembeszegülünk a megbízóval”- mondta akkor a vezérigazgató és hozzátette, hogy a közmédiának lojálisnak kell lennie a megbízójához, a kormányhoz, és tisztességesnek az ellenzékhez. Figyelem, nem fordítva, pedig ugye ebben a logikában az is értelmezhető lenne. Miért is nem lehetne fordítva? Az ellenzéki szavazók nem járulnak hozzá a hírügynökség pénzeihez? Nem az adófizetők (kormánypártiak, ellenzékiek) pénzéből működik az intézmény? Ja, és a nem szavazó adófizetők hova álljanak?

Ebből az interjúból egyértelmű volt, hogy Belénessy miként látja a közszolgálatot. Neki – és ne legyenek kétségeink arról, hogy az általa kinevezett szerkesztők ugyanígy vélekednek – a közszolgálati média valójában állami média, amit politikai összefüggésekben értelmez. Kádár János is csettintene egyet, ha ezt hallaná a drága öreg! Belénessyben eszerint a nyilatkozat szerint fel sem merül az, hogy a közszolgálati média legfőbb feladata a köz érdekeinek szem előtt tartása, tehát – horribile dictu – a kormány ellenőrzése, ígéreteinek számon kérése, a kormány intézkedéseit bíráló vélemények hangsúlyos bemutatása.

Ezért baj tehát, amit Belénessy mond a közszolgálati újságírók politikai véleménynyilvánításáról. A nagy nemzetközi hírügynökségek, vagy éppen a BBC ugyanis felismerték azt a problémát, hogy nem elég függetlennek lenni, annak is kell látszani, márpedig a beosztottak politikai jellegű megnyilvánulásai a látszatot igenis veszélyeztetik. (Nálunk ugye a látszat nem csal, tehát a látszattal ugyan baj van, de a problémák sokkal mélyebbek).

Ezeknél a hírügynökségeknél, de még nagy lapoknál is részletes szabályokat léptettek életbe. Érdemes a dokumentumokat elolvasni, itt például a BBC-é, mert tanulságos olvasmányok. Általános elvként a dolgozóra bízzák, hogy mit csinál, nincs tehát általános tilalom, hiszen nem is lehet. Inkább arra helyezik a hangsúlyt, hogy az újságírók és a szerkesztők is átérezzék annak a fontosságát, hogy az intézményüket ne keverjék politikai viharba, tehát vigyázzanak. Óvatosan bánnak ezzel együtt a vélemények korlátozásával, az olyan mikroblogokon például, amelyekkel nem azonosítható az alkalmazott neve, bármit lehet, persze ekkor is megjegyzik, hogy érdemes figyelembe venni, hogy bármikor kiderülhet, kié valójában a twitter-fiók, tehát az is visszaüthet az intézményre. Fontos jellemzője még ezeknek a szabályoknak az is, hogy differenciálnak, nyilvánvalóan más elvek kellenek, hogy érvényesek legyenek olyan újságírókra, akik amúgy is vélemény-műfajokban működnek, mint a riporterekre, tudósítókra.

És még egy fontos jellemző: ezek a viselkedési szabályok nem körlevelek, utasítások eredményei voltak, hanem a szerkesztőséggel párbeszédben születtek. Nem a bázisdemokrácia miatt, hanem azért, mert az etikai irányelveknek – éppen az önkéntes jellegük miatt – csak akkor van értelmük, ha azokkal egyeztetve születnek, akikre majd vonatkoznak. Az ilyen etikai elvek kimunkálásakor ugyanis talán a legfontosabb szakasz az előkészítő párbeszéd, amelynek során az újságírók, szerkesztők is megvitatnak különböző vitás helyzeteket és a beszélgetések során maguk is ráébrednek (ha addig nem volt nyilvánvaló), miért lesz fontos a szabályok betartása. Ha az etikai kódexek, irányelvek felső utasításként érkeznek a szerkesztőségekbe, akkor körülbelül annyi lesz a hatásuk, mint most Belénessy köremailjének. Ellenérzéseket szülnek és furcsa módon, nem kívánt politikai viharba dobják az intézményt.