Az elmúlt évtizedekben számtalan szakma tűnt el a folyamatosan változó világban – nincsenek már nyomdai kéziszedők, telefonközpontosok vagy videótékások. A világháló elterjedése miatt nap mint nap ömlik ránk a tartalom, és ez azt feltételezné, hogy újságírókra még szükség van. De valóban így van ez? Igény van a felkészült és nagy tudású zsurnalisztákra és ezzel együtt az oktatásukra, vagy újabb foglalkozás, vagy inkább hivatás tűnik majd el és maradnak a bloggerek, a vloggerek vagy egyéb kinyilatkozók? Kovács Ildikó írása.

Régóta tart a vita arról, hogy mitől lesz valakiből jó újságíró. Vajon elég a tehetség és a gyakorlat, vagy szükség van felsőfokú képzésre is? Ady Endre nem járt a bölcsészkarra, még a jogi egyetemet sem fejezte be, de nem csak a költészetében, hanem újságíróként is képes volt az „új időknek új dalai”-t megszólaltatni 20. század legelején. Szinte pontosan ugyanekkor alapított a magyar származású Joseph Pulitzer újságíró iskolát Amerikában, kétmillió dollárt (!) elhelyezve egy alapítványban. A Pesti Napló 1903. augusztus 20-i számában vázolt a nagyszabású terveket:

„Az iskola terve egészen komoly és amerikai kollégáink nemsokára az újságíró-diplomával a zsebükben fogják percegtetni a newyorki vagy csikágói redakcióban éjjelenkint a tollat, vagy — ami mindenesetre amerikaiasabb — kopogtatni az írógépet.” 

Pesti Hírlap 1913. június 5-én rövidhírben számolt be arról, hogy Düsseldorfban újságíró-tanszék felállítását határozta el az ott ülésező német birodalmi újságíró szövetség. Véleményük szerint az újságírás szabad pálya, és gyakorlásához elhivatottság kell, és külön kiemelték, hogy ez egy „gyakorlatilag alkalmazott tudás, és el kell sajátítaniuk a kor általános műveltségének az átlagnál magasabb fokát”, mind gyakorlati, mind elméleti téren. Szintén lényeges meglátásuk volt, hogy újságíróképzés praktikusan a szerkesztőségekben folyhat. Sok szempontból hasonlóan gondolkoztak erről a kérdésről Magyarországon is. 

A magyarországi újságíróképzés történetét Gödri Rita röviden felvázolja a Pályakezdő újságírók helyzete Magyarországon című írásában. A XX. század elején már régóta folyt a vita az újságíró képzés kereteiről, végül 1939-től hatszemeszteres egyetemi képzést indítottak az Országos Magyar Sajtókamara szervezésében, de ez a háború miatt megszűnt. Utána 1954-ben elindult egy egyetemi képzés az ELTE szervezésében, de a forradalom után sajnos bezárták a tanszéket. A következő évtizedekben a Magyar Újságírók Szövetségének képzésein tudták elsajátítani a szakma alapjait az érdeklődők, majd a rendszerváltás után számtalan helyen indult szakirányú oktatás. A Magyar Narancs 2002-es cikkében még száznál is több médiaoktatási helyszínről számolt be, de ezek száma az évek alatt folyamatosan csökkent. 

Manapság nehéz helyzetben van a média iránt érdeklődő és tanulni vágyó fiatal, pedig idén végre újra emelkedni kezdett a kommunikáció és médiatudomány  szakra jelentkezők száma. A jövő újságírói, ha szélesebb körben is elismert végzettséget szeretnének szerezni, kommunikáció és médiatudomány egyetemi képzésen vehetnek részt, vagy az idén újra indult, a MÚOSZ által szervezett Bálint György Újságíró Akadémiára jelentkezhetnek. Ez év szeptemberében 16 helyen kezdhetnek kommunikáció és médiatudomány szakon tanulni a felsőoktatásban, de sokakat elrettenthet a folyamatosan változó keretrendszer és a kormányzat oktatáspolitikája miatti bizonytalanság.  Vagy megpróbálhatnak gyakornokként elhelyezkedni egy nagyobb szerkesztőségnél, erre tavaly több lehetőség is volt, a teljesség igénye nélkül akár a telex.hu-n, vagy a 24.hu-nál, de hirdetett ilyen lehetőséget régebben a Mandiner is vagy idén tavasszal a Nők Lapja. 

A képzettség megszerzése a kisebbik problémának tűnik, a komolyabb gond, hogy hol lehet ma dolgozni a folyamatosan szűkülő magyar médiapiacon. Beállhat a közmédia munkatársai közé, akiknek valószínűleg anyagi problémáik nincsenek, mivel idén már 130 milliárd forintból gazdálkodhat az MTVA. A KESMA médiaholding a közelmúltig  folyamatosan kereste az ifjú tehetségeket, mostanában viszont elég komoly leépítések vannak. Más kérdés, hogy mennyire vonzó név nélküli cikkeket leadni és a legtöbb elvesztett helyreigazítási perrel rendelkező szerkesztőségekben dolgozni. Az elhelyezkedési lehetőséget az a maroknyi független szerkesztőség jelenti (akikre büszkék vagyunk), ők próbálnak talpon maradni, jó esetben bővülni is tudnak, mint a 444.hu a  Lakmusszal, illetve a telex.hu alapított egy új szerkesztőséget, miután eljöttek az indextől.  

Az is releváns kérdés, hogy a jelenleg hatalmas változásokon keresztülmenő médiapiacnak szüksége van-e a hagyományos újságírókra és a megszokott formákra. Mennyire kell helyesen írni és megengedhető a káromkodás vagy a provokatív vagy kattintásvadász címadás? A jó stílust és egyéni hangot csak rengeteg gyakorlással lehet elsajátítani, és ezzel visszatértünk az eredeti kérdéshez: mitől lesz valaki igazi újságíró? Hány blogger, vlogger vagy akár influenszer kürtöli a véleményét naponta az online platformokon? Őket hova soroljuk? (Azért is fontos kérdés ez, mivel az Európai Parlament médiafogyasztási szokásokat vizsgáló reprezentatív felmérésében a magyar válaszadók negyede

“a közösségi médiában követett személyiségeket, csoportokat vagy barátokat jelölték meg legmegbízhatóbb hírforrásként, ezt követi a közszolgálati média és az online híroldalak (22–22 százalékkal), majd az írott sajtó (21 százalékkal)”.

A végzettség számít vagy a százhúszezer követő? Aki pedig betartja az újságíráshoz alapvető etikai normákat, mennyire halad a korral? Ismeri a tényellenőrzés lépéseit és felismeri az álhíreket? Tudja az adatújságírás alapjait, vagy képes egyedül is fotózni vagy videózni, mikor interjút készít? Emellett az olyan bonyolult témákról, mint a vizualizáció még nem is beszéltünk. 

Komjáthy Sándor 1918-ban ezt írta a Magyar Nyelvőrben: „„A mi szemünkben, a hivatásos hírlapíró is tanár; több: a nagyközönségnek, az egész nemzetnek tanítómestere.” Más kérdés, hogy mekkora igény van ma jól képzett, tanult értelmiségi rétegre.