Sárosdi Lilla színművész 2017. október 14-én a Facebookon nyilvános bejegyzésben írta le, hogy 20 évvel korábban egy „nagyrendező” orális szexet követelt tőle egy autóban, ahol velük volt a rendező egy (férfi) barátja is. Sárosdi október 19-én a Facebookon, ezúttal egy videóban megnevezte Marton Lászlót, a Vígszínház főrendezőjét, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanárát. Elemzésünkben arra voltunk kíváncsiak, hogy az online média segítette-e a téma megértését, a széleskörű tájékozódást és az olvasók, nézők megalapozott véleményformálását. Az elemzés a Mérték Médiaombudsman sorozat ötödik része.

84%

Év végéig még

16 613 194 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A Mérték Médiaelemző Műhely a Google Digital News Initiative Innovation Fund támogatásával egy olyan online médiakörnyezet kialakítására törekszik, amely a kritikus gondolkodást és az objektivitás iránti igényt mind a médiafogyasztók, mind az újságírók oldalán erősíti. A projekt egyik része egy olyan, médiaombudsman-szerű felület kialakítása, amely kritikus elemzéseket közöl egyes eseményeknek az online médiában való feldolgozásáról, az eseményhez kapcsolódó cikkekről, szerkesztőségi tartalmakról. Az egyes elemzések egy aktuális téma online médiában való megjelenését vizsgálják. A cél nem egy konkrét médium vagy újságíró tevékenységének értékelése, hanem széles körben tárgyalt események feldolgozásának lehető legteljesebb körű elemzése.

Sárosdi Lilla színművész 2017. október 14-én a Facebookon nyilvános bejegyzésben írta le, hogy 20 évvel korábban egy „nagyrendező” orális szexet követelt tőle egy autóban, ahol velük volt a rendező egy (férfi) barátja is. Utóbbi a rendező felhívásának nem engedelmeskedő, síró Sárosdi jelenlétében maszturbált. A színművész világossá tette, hogy az amerikai botrány hatására írta meg a saját történetét, és „magyar Weinsteineket” említett. Sárosdi október 19-én a Facebookon, ezúttal egy videóban nevezte meg Marton Lászlót, a Vígszínház főrendezőjét, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanárát. Azt mondta, azért tette ezt, mert többen kapcsolatba léptek vele, akik a leírtak alapján egyértelműen azonosítani tudták Marton Lászlót – aki velük is hasonló dolgokat csinált.

Az elemzést Nádori Péter újságíró készítette. Az elemzés a 2017. október 19. és október 26. közötti időszakra terjed ki, és a 24.hu, a 444.hu, a 888.hu, az alfahir.hu, a hvg.hu, az index.hu, az mno.hu, az origo.hu és a zoom.hu felületein megjelent anyagokat vizsgálja.

Lépéselőnyben a közösségi média

A vizsgált médiumok a téma fejlődésében (értve ezen az új, korábban nem ismert, nyilvánosságra még nem került információk elővezetését) elhanyagolható szerepet játszottak. Az online hírújságok által a legmagasabb hírértékűnek tekintett információk eredeti forrása túlnyomórészt valamifajta közlemény, ide értve a Facebook-posztokat is, esetleg televíziós interjú.

Ezek a médiumok ugyanakkor nagyon fontosnak tartották a témát, és minden bizonnyal nagyban hozzájárultak ahhoz – részben saját felületeik, részben a facebookos megosztások révén –, hogy a közvélemény tájékozódjon az egymást követő eseményekről. Nagyobb terjedelmű, a történteket összefoglaló, esetleges kifutásait előrevetítő, Marton László pályáját és személyiségét, illetve a téma összefüggéseit is bemutató háttéranyagok is születtek, de ezek aránya elenyésző. A cikkek facebookos karrierjének vizsgálata azt mutatja, hogy van hatása, jelentősége az eredeti tartalomnak, és van hatása a jól eltalált téma- és címválasztású reciklált tartalomnak is. Az öt legnagyobb visszhangot kiváltó cikk között a 444.hu nagy lélegzetű és szinte minden más médium által átvett anyaga mellett ott van Nagy Bandó András publicisztikája; a három további anyag viszont lapszemle.

Egységes kiállás, szépséghibákkal

Az egyértelműen publicisztikának tekinthető, akként meg is különböztetett anyagok vagy igen erőteljesen Sárosdi Lilla – és a hozzá hasonlókat elszenvedett nők – mellett álltak ki, vagy támogató-figyelmeztető egyrészt-másrészt szövegek voltak. Csupán árnyékával van jelen a korpuszban Hont András Szerepfosztó dívány című publicisztikája, ami a nyomtatott HVG október 19-ei számában jelent meg, és az Origón Hecker Flórián írt rá csak nagykorúaknak ajánlott válaszcikket. Hont – még azelőtt, hogy Sárosdi megnevezte volna Martont –, a színművészt a „valóban megerőszakoltak” történetével szembeállítva  azt írta, hogy ez „nem magyar Weinstein-ügy”. A válaszcikk ezt a megközelítést bírálja erős szavakkal, terjedelmének nagyobb részét ugyanakkor a Hontra vonatkozó ad hominem beszólások teszik ki, különös tekintettel arra, hogy az újságíró korábban milyen interjút készített Vona Gábor Jobbik-elnökkel.

Az Origo és a 888 vizsgált cikkeiben visszatérő elem, hogy a történetet politikai kategóriákhoz igyekeznek kötni, így lesz Verebes Istvánban az a legfontosabb, hogy „SZDSZ-es”, és így lesz maga Marton a „balliberális kormányok” kegyence, illetve általában a „balliberálisok” kedvence. Egyébként is az Origo kedvelt retorikai eszköze a propagandából jól ismert címkézés: itt Marton nem „szexuális zaklatást követett el”, hanem hangsúlyosan és visszatérőn „szexuális zaklató”.

Az ugyanakkor kijelenthető: a vizsgált médiumok ebben a nyolc napban összességében Sárosdi Lillát támogatták. Ez jellemzően nem jelentett szélsőséges elfogultságot: Marton és a mellette megszólalók álláspontja is megjelent (bár az Origón a „balliberális holdudvar” kárhoztatásával kísérve). A publicisztikák többsége vele volt, szavahihetőségét nem kérdőjelezték meg, a háttéranyagok, ha voltak, megtámadott nőkről, nem pedig igaztalanul vádolt férfiakról szóltak, a Martont bemutató nagy cikkek pedig – bár eltérő stílusban, módszerekkel és szakmaisággal – egyaránt azt igyekeztek bemutatni, hogy a rendező karrierje során mi minden utalhatott arra, hogy olyan ember, aki visszaél a helyzetével, lehetőségeivel. A címek, ha nem semlegesek voltak, szintén Sárosdi narratíváját támogatták, illetve Martonét kérdőjelezték meg.

A publicisztikák szerzőit vizsgálva feltűnik, hogy nincsen köztük nő. A Weinstein-ügy amerikai médiafeldolgozásában tetten érhető, hogy a súlyponti cikkek szerzői jellemzőn nők (vagy olyan, a témához elvileg különleges affinitással bíró férfiak, mint Ronan Farrow). Többféle magyarázata lehet annak, hogy nálunk miért nincs ez így: például eleve alulreprezentáltak a most vizsgált szerkesztőségekben, vagy nem akarják kitenni magukat a várható kommentelő- és Facebook-reakcióknak. Elvileg az is elképzelhető, hogy a hazai online média annyira „gender-vak”, hogy ez a szempont eszébe sem jutott senkinek.

Az újságíró-etika helye

Újságírás-szakmai oldalról a végső elemzésben az is felvethető: helyes, elfogadható volt-e az újságok részéről, hogy megírták Sárosdi bejelentését azelőtt, hogy bármilyen módon meggyőződtek volna annak valószínűsíthető valóságtartalmáról? (Elvileg nem zárhatjuk ki, hogy mire a bejelentés megtörtént, egy vagy több szerkesztőségnek voltak már olyan értesülései, amik Martonra utaltak.) A személyiségi jog oldaláról szintén felvethető a kérdés: abból, hogy a színművész bemondta Marton nevét, miért következett azonnal és automatikusan minden szerkesztőség számára, hogy kiírhatja azt a saját felületeire, ahol a közlés nyilvánvalóan sokkal nagyobb nyilvánosságot kap?

A kérdésekre nyilván nem tudunk egyszerű és egyértelmű válaszokat adni. A Facebookkal súlyosbított hírverseny, a magyar médiahelyzet által csak súlyosbított erőforráshiány olyan tényezők, amik leértékelik a szakmaetikai dilemmák jelentőségét, és felértékelik a gyorsaságot, a hatékonyságot. Ha a potenciálisan elérhető felhasználók többsége 10 percen belül így is, úgy is értesül arról, hogy Sárosdi megnevezte Martont, mi értelme és jelentősége van azon mélázni, hogy valószínűsíteni vagy megkérdőjelezni tudjuk-e inkább az állítását?

A közösségi média (elsősorban a Facebook) felnövekedése nem csak a tartalomterjesztés s azzal összefüggő úgynevezett monetizáció frontjain változtatott meg sok mindent a professzionális média számára. Jelentős változás az is, hogy a hírértékkel rendelkező történetek szereplői egyre kevésbé kiszolgáltatottak ezeknek az orgánumoknak, avagy, máshogy fogalmazva, egyre kevésbé megkerülhetetlenek a kommunikációban a hírmédiumok. Érdemi tény ugyanakkor, hogy a Sárosdi után, a személyazonosságukat nem felfedve megszólaló, Marton visszaéléseiről beszámoló érintettek nem a közösségi, hanem a professzionális médiát választottak platformként. Ennek sokféle oka lehet, de ezek mind a hírmédia klasszikus jellemzőivel függenek össze: a forrás és az újságíró bizalmi kapcsolata, a médium védernyője (az intézmény képes megvédeni a nyilatkozó anonimitását), a professzionális média ereje, hogy a maga hitelességével támogassa az egyébként névtelen közléseket.

A média segíthet abban, hogy ellenőrizze – és ezzel, ha úgy van, hitelesítse – az informátor állításait. Itt például, sok egyéb mellett, utána lehetett volna járni, hogy a szóban forgó időpontban milyen autója volt Martonnak. Erre az Origonak van is utalása, de a megfogalmazás maga jelzi, hogy az értesülés komolyan vehetetlen („egyes vélemények szerint már akkor is BMW-vel” járt a rendező). A Marton visszaéléseit elszenvedő nők egymást követő, névtelen megszólalásai, amelyek egy része ebben a körben jelent meg először, másik részét pedig mindannyiszor kiemelten mutatta be a legtöbb újság, természetesen ugyancsak hitelesítették a Sárosdi által elmondottakat. Olyan cikkekkel azonban nem találkozunk, amelyek ki tudtak volna lépni az „egy állítás – egy tagadás” körből.

Hangsúlyozzuk, hogy az újságírás normái felől nézve ez az egész nem úgy vetődik fel, hogy azért ellenőrizzük, amit valaki mond, mert nem hiszünk neki. Azért ellenőrizzük, mert újságot csinálunk. Ha hiszünk neki, és fontosnak tartjuk, amit mond, pláne ellenőrizzük, mert azt akarjuk, hogy azok is meggyőzhetők legyenek, akik ösztönből, zsigerből kételkednek.

A teljes elemzés elérhető a Mérték honlapján.