Szabadság, sokféleség, autonómia

kiasoros

A CEU bezárása, a civilekkel szembeni keménykedés és a sajtószabadság felszámolása között nem nehéz párhuzamot vonni. Az egyetem, a civil szervezetek és a szabad média testesíti meg mindazt, amit a Fidesz gyűlöl és amitől retteg. Polyák Gábor írása.

Néhány hete egy hallgatóm megkérdezte, hogy ugye az egyetemek továbbra is szabadok, itt beszélhetünk mindenről. Média és politika óra volt, ha jól emlékszem, a magyar politikai kultúra volt a téma. Nem mondom, hogy nem zökkentünk ki a szikár tudományos megközelítésből; nem könnyű manapság médiát oktatni. A hallgató nehezet kérdezett. A kérdés előtt minden bizonnyal beszélgettünk a rendszerváltás bűneiről, és szinte biztos, hogy aztán volt némi simicskázás meg habonyozás is. Be-becsúszik. Velem együtt öten voltunk a teremben, nyitott és aktív hallgatók, jó hangulatú beszélgetések. Mi ez, ha nem a szabadság maga. Igen, az egyetemi termek zárt tereiben lehet szabadon beszélgetni, meg lehet hallgatni mások véleményét, lehet vitatkozni, és egyáltalán nem muszáj, de lehet egyetérteni is.

Sem egyetemi oktatóként, sem civil szervezet munkatársaként nem ért soha semmilyen hátrány azért, mert Facebook-on, interjúkban, rendezvényeken szabadon nyilvánítok véleményt. Legrosszabb esetben is megszokták, hogy ilyen hangoskodó típus vagyok. Igen, az egyetem a tudományos nézetek és a világnézetek szabadságának tere, az értelmes vitáké, a nagy felismeréseké. Ez az egyik válasz a hallgató kérdésére.

A másik válasz viszont az, hogy a magyar felsőoktatás, mint intézményrendszer már rég elvesztette az autonómiáját. Ellenállás helyett szinte minden esetben az alkalmazkodást választotta. Ha kevesebb állami támogatást kapott, akkor kevesebb nyomtatópapírt vett, lemondott a könyvtárfejlesztésről, megvonta az utazási támogatást, nem töltötte fel a mosdókban a szappantartót és kéztörlő-tartót, szénszünetet rendelt el, összevont tanszékeket, és ha nagyon kellett, elbocsátott kollégákat. Mindezt nyilvánvalóan a kutatás és az oktatás minőségének rovására. A legrosszabb mégis az, hogy megtanult ajtón állni, kegyet elfogadni, végtelenül hálásnak lenni. A finanszírozás kiszámíthatatlansága minden intézményt egyéni alkukra és megalkuvásokra kényszerít.

Jött mindehhez a kancellári rendszer, amivel a kormány nyíltan megvonta a gazdálkodási autonómiát. A „gazdálkodási autonómia” sem más persze, mint önbecsapás, hiszen hogyan is lehetne autonóm módon dönteni az oktatási és kutatási kapacitások felhasználásáról pénz nélkül. Mivel a kancellárok mozgástere nem egyértelműen tisztázott, jellemzően folyamatos konfliktus van a rektorok és a kancellárok között. Az egyetemeken belül párhuzamos struktúrák épültek ki, nyilván a hatékonyabb gazdálkodás jegyében. De ez sem teljesen az egyetemek feje fölött dőlt el. Az egyetemi szenátusok simán rábólintottak a kormány terveire. Ott voltam, láttam, az enyém volt az egyetlen ellenszavazat. Más szenátusok egyhangúlag rektornak választották a párt egyik főideológusát, és volt olyan dékánjelölt, aki mögül egyhangúlag hátráltak ki a kollégái, amikor a miniszter a rektorral megüzente, hogy ő nem lesz jó.

Az egyetemek folyamatosan adták föl 2010 után az autonómiájukat, folyamatosan tudomásul vették a megszorítást és a megalázást. Eközben természetesen zajlott-zajlik a háttéralkudozás, és mindezt legitimálja, hogy de legalább túlélünk. A rendszer részeként hogyan is neheztelhetnék bárkire, aki kiharcolja a következő évi fizetésemet?

De miért nem jutott eszükbe sose összefogni és erőt mutatni? Mi, egyetemek vagyunk az ország jövője. Politikusok jönnek-mennek, de előbbre csak akkor jut az ország, ha az egyetemek jól működnek. Ez elég komoly érv bármely politikussal szemben. És mivel mi, egyetemek, egyetemi polgárok nem csak papíron, hanem fejben és lélekben is autonómak vagyunk, szabad és öntörvényűek, nem tűrjük, hogy teljes szereptévesztésben lévő politikai mitugrászok alázzanak minket porig. Ha az első politikai őrjöngésre így reagáltunk volna, az egész ország jobb esélyekkel nézne a jövőbe.

Szóval a hallgatóm kérdésére a másik válasz mégiscsak az, hogy az egyetemi szféra, jelentős részben önhibájából, egyáltalán nem szabad.

Amikor a kérdés elhangzott, természetesen még nem volt CEU-ügy. A CEU elleni támadás, akármi is lesz a vége, teljesen világossá tette, hogy a Fidesz bármikor bármilyen brutálisan szétzúzhatja a teljes felsőoktatást. Számára nem érték a világszínvonalú tudás, kifejezetten nem kívánatos az önálló véleményalkotás és a kritikus gondolkodás képessége, de még az a pénzben jól mérhető haszon is érdektelen, amit a CEU az országnak termel. Valójában a Fidesz gyűlöli az autonómiát, és még inkább a sokféleséget. Azt a két értéket, amit a CEU – és jó esetben a felsőoktatás úgy általában – képvisel. Akár van orosz érdek a CEU beszántása mögött, akár nincs, az átlagfideszesnek kéjes örömet okozna sóval behinteni az egyetem helyét. A CEU-t nem lehet azokkal a módszerekkel pórázon tartani és megalázni, mint az állami egyetemeket, valami sokkal durvább kell.

Mindehhez Soros csak az alibi. A Fidesz által kreált, a választók számára megfoghatatlan és láthatatlan démonok egyike. A fideszes kommunikáció nem létezhet ilyen démonok nélkül. Az ellenük folytatott heroikus küzdelem legitimál minden hibás vagy aljas kormányzati lépést. Soros az ideális démon, aki mindazt képviseli, amit a Fidesz megvet, amiben nem érzi otthon magát, amitől fél. De végső soron csak a címke, amit bármire rá lehet ragasztani. Ezért súlyos hiba, illetve a helyzet megengedhetetlen leegyszerűsítése, amikor a Spiegel vagy a Guardian „Soros-egyetemként” hivatkozik a CEU-ra.

A CEU a magyar felsőoktatásnak az, ami a Népszabadság volt a sajtószabadságnak. A vörös vonal, amiről mindannyian azt hittük, nem lehet és nem is fogják átlépni. Tévedtünk.

A párhuzam azért is áll, mert azt a kérdést, hogy van-e ma Magyarországon sajtószabadság, éppen olyan nehéz megválaszolni, mint azt, hogy szabadok-e az egyetemek. Vannak szabad újságírók és szabad médiafelületek, nem is ritkán jelennek meg súlyos leleplezések. De a sajtószabadság ennél sokkal több. Az egy rendszer, amiben minden álláspont azonos eséllyel jut el a közönséghez, az egyes médiumok pedig azonos eséllyel, illetve a teljesítményük arányában jutnak reklámbevételekhez, terjesztési kapacitásokhoz, kormányzati információkhoz. Ha a média mint rendszer ilyen feltételek között működik, akkor van esély rá, hogy a közönség tisztességes tájékozódási lehetőségekhez jut. Akkor van esély rá, hogy a nyilvánosság leképezi és erősíti a társadalom sokféleségét, és a polgárok politikai döntéseiket autonóm módon hozzák.

Szabadság, sokféleség, autonómia – ugyanazok a szitokszavak, amik a CEU vesztét okozták.

És ugyanazok, amelyek a magyar civil társadalom vesztét is okozzák. A civil szervezetek sem voltak hajlandók feladni az autonómiájukat, ők maguk a sokféleség, és nem létezhetnek másképp, mint a tagok szabad akaratából. Igen, egyes civil szervezetek, köztük a Mérték, politizálnak: a kormányétól, de akár az össze politikai pártétól eltérő álláspontokat tárnak a nyilvánosság elé, hogy árnyalják a képet, hogy erősítsék a polgárok döntési autonómiáját, hogy sokszínűbbé tegyék a társadalmi párbeszédet. Igen, egyes civil szervezetek, köztük a Mérték, külföldről, hovatovább a Soros-alapítványoktól jutnak bevételhez. Mert hitelesen nem képviselhetnék a saját álláspontjukat a kormány pénzéből, mert elvesztenék az autonómiájukat bármely párt támogatásától, mert alig vannak nyílt pályázatokon elnyerhető hazai források, és azért is, mert mindannyian nem várhatják el, hogy az ereje végét járó közösség az ő munkájukat is finanszírozza.

A Fidesz megtörni akar, megalázni, hogy észre se vedd, hogy elfogadd, amit kegyként nyújt, hogy hálás legyél és függj. Ha ezt elfogadod, építhetsz karriert, lehet nagy házad, sőt még elégedett is lehetsz a helyzeteddel. Szabadság, sokféleség, autonómia – a Fidesz ennyit kér cserébe.

(A kép forrása: Facebook)